Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-07-19 / 29. szám

29. SZÁM. PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 457 hogy te majd a jövő ezredévit nézed meg. Inkább le sem megyek. Vagy lássátok meg mindnyájan, vagy egyikünk sem. Elhatároztam, hogy nem megyünk. Nem lehet. Menjen, a ki mehet,. A kik mehetnének, sem mennek. A plébánosok és pápák bizonyosan nem mennek. A 17 milliónak ha századrésze megy. Ebből a községből még annyi sem. Én és az én házam azon 99 percenthez tartozunk, mely itthon marad. Szomorú elhatározással konstatáltam ezt magamban. Tehát nem látjuk meg a fényes világvárost, a drága szép országházat, a dicső »Magyarok bejövetelét*, a bámulatos történelmi csarnokot, a csoda alvó fakirt és a többit, a mikről a hirlapok leírása után a képzelet oly tündérmeséket alkot, hogy az ily magamforma öreg ember is vágyat érez színről-színre látni. No csak csöndesen, okosan! Ila már te is kísértetbe jösz öreg, mennyivel inkább a gyerekek és az asszony. Azért legtanácsosabb erről a thémáról bölcsen és mélységesen hallgatni, sőt elejét venni a kisértetnek. Azok a locsogó, reklámcsináló hirlapok fölizgatják bennök a képzeletet, felköltik a vágyat. Megszülik az alkalmat a kísértetre. Mindent az alkalom szül, könyörgöm alássan. Szentül meg vagyok győződve, hogy ha a paradicsomban nincs almafa: Éva sohasem szakított volna fügefa levelet. És háznépem nem tudott a túlvilágról semmit. Mintha a Csendes Óceán valamely kis szigetén éltünk volna. Nem ostromoltak, nem könyörögtek, nem kisértettek. Egy szót sem szóltak erről a kényes thémáról nagy ideig, egész addig, míg a miniszteri és püspöki leiratok el nem rendelték az iskolai és templomi ezredéves ünnepélyek tartását. De ekkor, midőn látták az ünnepélyes kis sereget, a szépen nemzeti színbe öltözött leánykákat, a kokárdás fiúkat lobogó zászlók alatt vonulni, hallották a hazafias szavalatokat, dalokat, mikor este végig nézték a kivilágított ablakokat, a fénylő utcasort s hallották a harangok zúgását, a kántor hymnusait, látták a felvonuló lelkesült nagy tömeget, szóval, mikor látták mindezt, a mi kis falunkban soha nem látott ünnepélyt: fölébredt bennök az alvó oroszlán és nekem estek: — Csak itt is mily szép, hát még ott, ott. Óh édes apánk! De az ő oroszlánuk csak női és gyermeki oroszlán: csak hízeleg, simogat, nyal. Hanem az én oroszlánom, mely szintén fölébredt azon a napon. Azon a napon, melyet a magyar állam nemzeti ünnepül rendelt az ország minden iskolájában. . . Mily rettenetes szép az, mikor a magyarfaló didászkál magyar szónoklatot kénytelen mondani a tüszős oláh népnek Árpád apánk dicsőségéről, ki a Gelu bánt leteperte, Svatoplukot, Ménmarótot és a többi uraságokat hatalma alá hajtotta! A gyerekek pedig szavalni tartoznak a »Ki volt nagvobb«-ot és énekelni a Hazádnak rendületlenül és Isten áldd meg a magyart. Megkoszorúzni Magyarországnak azt a térképét, mely úgy mutatja a magyar államot, a mint kéne lennie, a mint van, ép úgy, a mint Lukácsiuk és Starcsevicsok szeretnék és meg is csinálták. Mikor ezek a nációk legalább ezen az egy napon meghajolni kénytelenek a magyar fensőbbség előtt. Mily magasztos, rettenetes gyönyörű nap ez! Hát még az a másik, mikor a fölébredt oroszlán, valamelyik Habsburg Árpád alatt szembeszáll, hogy leszámoljon a csúf muszkamedvével ! — Lemegyünk ! Nincs abban egy csöpp magyar vér, ki a nemzeti dicsőség és erő megnyilatkozásának ez ünnepeire le nem megy. Le, ha reverendám eladom is! Nemsokára ezek után nyilvánosan dobszó útján hirdették, hogy a magas kormány atyai gondoskodása lehetővé teszi a szegényebb néposztálynak is a tömeges lerándulást. A vagyonosabb osztálynak pedig hazafias és élelmes szövetkezetek nyújtanak igen kedvező és kényelmes alkalmat a millenniumi utazásra. És megindult a népáradat. Tódultak az emberek a mi falunkból is. Még a harangozom is lement. Úszni kell itt az áradattal, menni, mindenáron menni. Csak az a kérdés, melyik alkalommal és mikor? Szép alkalom mind a kettő. De a tömeges menettel nem tartok. Demokrata vagyok ugyan, de mégis furcsa, ha egy barakkba rekeszszenek a Cund Ferenccel, aztán délben tartsam oda a tálkámat a néphonyha ablakához, hogy mérjék bele a porciómat s meglökne a t. c. útitárs valamelyike, s a zsíros gulyáslé végig önti a zsinati gérokkomat, a melynek ára — természetesen — még nincs kifizetve. A szövetkezetekkel pedig nem szimpathiálok. Kétszer szövetkeztem s úgy a karmaik közé vettek, hogy Eötvös Károly szabadított ki. Legjobb dolguk van most a vármegyei tisztviselőknek. Még a Szente hajdú is 20 frtot kap, a szolgabirák pedig 60-at. Fogadni mernék, hogy 40-et hazahoznak belőle. A kassai papnak is szép missziója van, leviszi a Bocskay szent kelyhét s az ekklézsia 50 frtot ad neki útiköltségül. — Hja, nem lehet ám mindenki megyei hajdú vagy kassai pap. A családi konferenciában megállapítottuk, hogy mivel a mi számunkra nem hull manna, majd csak István királykor megyünk. Azalatt megnyílnak a természeti jövedelemforrások : a zöld vetés megérik, a pelyhes libák megnőnek, a Kontes tehénke megellik. Szegrül-végrül összeütjük a summát. Hanem az ezredéves derűvel egyidejűleg némi komor felhők is kezdtek tünedezni a látóhatáron. A konventen vajúdni kezdett az országos gyám- és nyugdíjintézmény. Erről már nemcsak sejtettem, de bizonyosan tudtam, hogy »megnehezíti az idők viharos járását felettem«. Hisz már is nyakig úszom a gyámoldák özönvizében. Az a traktus, a honnan a szél elhordott, megvámolt gyámoldája részére azon a címen, hogy előléptem, jobb javadalomra. Az pedig, a melybe beléptem, kettős címen mautoltmeg: a belépés és a késedelem címén. Ezek a szent baksisok és kegyes ragadományok valóságos Plátó kakasát tőnek belőlem. Most jön a negyedik gyámolda, az országos. Szász Domokos, ez a nagy finánczseni csinálja, ez az isteni erejű férfiú, ki a semmiből is tud teremteni. Volt-e valaha Kolozsvárott theologiai fakultás? és úgy-e, hogy csinált! Voltak-e valaha Erdélynek milliói? és úgy-e elővarázsolta a milliókat. így teremti ő meg az országos gyámoldát is. Várjátok csak! Csakhogy a Királyhágón inneni vastagnyakúakkal nem lehetett oly könnyen elbánni, mint az erdélyi tiszteletes atyafiakkal, ezekkel a vazalusokkal. Szemébe mondták a zsenialis nagy embernek, hogy mi nem bankot akarunk grundolni, hanem humánus intézményt, a melyben mégis csak kell lenni, ha többnek nem, legalább egy jottának az evangeliumi könyörületességből. A boszorkányokról és nyugdíjazásokról pedig egy szó se legyen, mert Szilvásujfalusi óta az a kálvinista törvény, hogy a prédikátor nyugdíja a káplán. A mi pedig a traktusi gyámoldákat illeti, ezt a gazdátlannak mondott vagyont, hát tudja meg, hogy ezek nem nagyenyedi fundációk. Denikve a nagy férfiú zseniális terve megbukott. Hiába, nem értünk mi a financirozáshoz.