Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-07-19 / 29. szám

nemekkel szemben erősítésére, új harci mód ellen fejlesztésére ! S ily eszközöknek, a melyekkel egyházunkat és híveink hitét bizton megvédelmezhetjük — Istennek hála! nem vagyunk híjában. Csak szét kell tekintenünk a lelkipásztorkodás mezején, önként kínálkoznak azok; nem szükség őket keresnünk, csak utánuk kell nyulnunk. E tekintetben még a testvér református egyháznál is jobban állunk, talán azért, mert viszont a veszély is nagyobb részünkön. Még nemrég olvastuk egy lelkes református egyéniség tollából a Prot. Szemle hasábjain az általánosan érzett szükség megnyilatkozásakép: >Templomi igehirdetésünk bármennyire nagyjelentőségű legyen is az különben, így szól a hivatkozott cikk, s bármennyire elsőrangú tényezője is a prot. tudat és hitélet fejlesztésének, egymagában távolról sem elegendő híveink valláserkölcsi életének táplálására. Az új viszonyok között épen azok kísértései és bizonytalanságai, valamint az azok árnyékában rendesen járni szokott ellenségek miatt még kevésbbé lesz elegendő, ha ahhoz a szélesebb körű, a sziveket közelebb érintő és közvetlenebb szeretettel inkább megnyerő gondozás támogatása is erősebb mértékben nem járul. Ezen lelki gondozást megelőző és kisérő gyámolító előfeltételek egyebek között — folytatja szerző — a gyermekek, mint leendő egyháztagok vallásos oktatása a népiskolában a lelkész által, valamint azt folytatva és kiegészítve ugyancsak általuk a konfirmálásra előkészítő alapos vallásoktatás*. Ezúttal, midőn feladatommá tűztem a konfirmációról, mint egyik hatalmas védelmi eszközről értekezni, már többé nem annak szükségéről, hanem annak reformjáról kívánom gondolataimat s tapasztalataimat s ezek alapján óhajaimat és kívánságaimat előadni. Mert nem tagadható, hogy a legalkalmasabb eszköz is helytelenül alkalmazva, ha épen nem is káros hatású, de csak féleredményt lesz képes felmutatni: míg ellenben, ha annak minden előnyét jól kihasználjuk, sőt mint a gépész, a ki gépén folyton javít s ez által azt folyton tökéletesíti, ha mi is eszközeinket részleteikben javítjuk, természetesen a lényegnek mindenkor szemmel tartása mellett, az eredmény fokozódni, sőt hatványozodni fog. Kitűnik ebből a konfirmáció terén is a reformnak jogosultsága, s hogy mennyire szükséges is az, arra feleljen a jelen fejtegetés. Szükségesnek tartom pedig a konfirmáció körül a reformot 1. A konfirmándusok korát, 2. A konfirmációi oktatás tartamát, és 3. A konfirmációi ünnepélynek idejét illetőleg. I. Tudvalevő dolog, hogy híveink nagy része, a mint egyrészt a világért sem hagyná gyermekét a konfirmáció nélkül, úgy másrészt siet is azzal, hogv szüle és gyermek mielőbb túlessék rajta s ha már előbb nem, de 12 éves korában okvetlen konfirmálni kívánja gyermekét. A lelkészek is belefáradva a küzdelembe, s más egyéb körülményeket is tekintetbevéve csak annyiban korlátozzák a szülők ezen kívánságát, a mennyiben a 12-ik év betöltése előtt nem konfirmálnak. De hát — kérdem — megmaradhatunk-e a mostani praxis mellett? E kérdésre — véleményem szerint — más felelet nem adható, mint: nem! Nem maradhatunk meg két oknál fogva; egyik a konfirmándusok fejletlen volta, másik a változott tanrendszer. a) Tessék csak egyes esetektől eltekintve végig nézni 12 éves gyermekeinken, s aztán tessék megbecsülni, menynyire fejlettek azok. hogy velők a legmélyebb hittudományi dolgokról beszéljünk, őket ezekről eszméltessük, őket a hitbéli gondolatok világában körülvezessük, s megbecsülni azon komoly elhatározások értékét, a melyekkel a gyermeki szivet e korban megrakjuk ! Aztán megbotránkozzunk-e, ha egy ilyen 12 éves testileg-lelkileg fejletlen korában konfirmált, a legelső csábító vagy kényszerítő alkalom befolyásának engedve, elhagyja ősei által drága ereklye gyanánt reá maradt hitét, ősi gyülekezeteinkben, a hol még hozzá híveink túlnyomó számban vannak, igaz, nem igen fordulnak elő kitérések, vagy a mit én ezzel egyértékünek tartok, a reverzálisok, de az ősök hitének s állhatatosságának ott is csak addig van ereje, míg az illető, faluja csendes magányából a világ széles tengerének hullámaira nem kerül, a melyek őt vagy messze sodorják egyházunk révpartjától vagy végleg elnyelik . . . A kilépésre jelentkezettek közül egyházamban az idegenből ide származottak száma úgy áll a helyben konfirmáltak számához, mint 16 az l-hez. Miava, Verbó, Sobotist, Szenicz s más csaknem tiszta evang. gyülekezetek növendékei s ide* származott hívei adják a nálam kilépésre jelentkezők s reverzáiist kiállítók legnagyobb számát. Miben keresendő e jelenség oka? Abban, hogy a fogadalom megtételéhez hiányzott az előfeltétel, az érettség. b)J)e a 12 év ellen szól a megváltozott tanrendszer is. Ma iskoláinknak hova-tovább, mindinkább alkalmazkodniok kell az országos törvényekhez, s tanítóink itt-ott talán nagyobb buzgósággal, mint azt az ügy megkívánná, ily értelemben el is járnak. Az országos tanrendszer. azt mondhatjuk, a vallásoktatással nem sokat törődik, tanítóink pedig mind sűrűbben hangoztatják, hogy rájuk nézve a vallásoktatás már elviselhetetlen teher. Gyermekeink tehát mind kevesebb-kevesebb előismeretekkel jönnek a konfirmációhoz, még ugyan a régi gárda — dicséretére legyen mondva — öntudatos munkása az ev. egyháznak, még azok tudják és érzik, hogy ők evangelikus tanítók; de az ifjabb nemzedékre nézve feszélyező nyűg az egyház s mindaz, a mi arra emlékeztet. Ily körülmények között, hogy mit várhatunk az általuk kezelt vallásoktatástól, azt nem hogy kitalalni, de csaknem számtanilag kiszámítani könnyű. Igaz, hogy e tapasztalattal szemben többen, köztük pl. a fent idézett ref. atyánkfia is azt óhajtja, hogy az elemi iskolában a lelkész vegye át a vallásoktatást. Ezt én indokoltnak nem tartom, s erről való véleményemnek már előbb terjedelmesebben más helyen részletesen kifejezést adtam. Erre vonatkozólag tehát itt csak arra a megjegyzésre szorítkozom, hogy én evang. iskolát evang. tanító nélkül elképzelni nem tudok, már pedig ha a vallásoktatást a tanító kezéből kiveszszük, azt hiszem, ezzel megszűnnék az utolsó kapocs, mely a tanítót egyházunkhoz köti — hacsak a még mindig fenmaradó — de egyházi szempontból többé nem indokolható fizetést nem tekintenők még annak. De a mint egyfelől talán hátrányos a vallásoktatásra a fennálló tanrendszer, a mely hátrány az egyházi hatóságok erélyes intézkedései által a legkisebb mértékre lenne szállítható, ép úgy van annak előnye is a gyermekek 12 éven túli konfirmációjának lehetőségét tekintve. Míg ugyanis régebben a konfirmáció rendszerint az iskoláztatás befejezésének tekintetett — s a szülők igen sok esetben csak azért konfirmáltatták gyermekeiket, hogy mielőbb kivehessék az iskolából s azokat otthon tartva — kisebb-nagyobb hasznukat vegyék : most minden tekintet nélkül arra, vájjon konfirmálva van-e vagy sem ? 15 éves koráig ismétlő iskolába tartozik járni. Már most heti néhány órával több * Nagyszombatba.