Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-12 / 2. szám

retet nélkül, arra is ráillik a »quem dii odere« — mert pályájában nincs öröme. A kit azonban lelkesedés, ügyszeretet, hivatásszerű ihletség visz a tanítói pályára: az áldhatja az Istenét, hogy tanítónak tette. Miért ? Mert neki van a világon a legnagyobb, legtisztább, legédesebb öröme. Vagy van-e eszményibb boldogság a családapa örömérzeténél ! Dicsőség, hatalom, hírnév, vagyon, mind múló és tövises örömök. Az édes megnyugvás, a tartós öröm fészke a családi kör édes nyugalma és forró szeretete. A tanító pedig, kit hivatás szólított pályájára — ott iskolájának csöndes falai között, az ártatlan gyermekszivektől környezve, a családi boldogság megtisztult gyönyörét érzi. Gyermekei veszik körül bizalommal, odaadással, igaz szeretettel. Gyermekei, a kiket ő nevel és oktat emberekké, hű hazafiakká. íme a családatya boldogsága az iskolában. De egyúttal minő hatalom, erkölcsi erő és felelősség van letéve kezükben. Embert, hazafit nevelni! Önök — egyenesen önök azok, a kik a jövő és letűntnél hatalmasabb ezredév biztos alapjait vannak hivatva lerakni — e sok megpróbáltatáson keresztülment haza számára. Ez fokozza nevelő és oktató munkájuk becsérzetét! Igen uraim! Neveljenek vallásos, az élet komoly föladatait komolyan teljesíteni tudó, kötelességszerető hű magyar hazafiakat. Az élet rideg pesszimizmusára való hajlandóságot korán irtsák ki a gyenge szivekből! Neveljék az új nemzedéket vallásosnak, becsületesnek, erős kharakterűnek, harmonikus, derült, a nemzet nag'y jövőjének hitétői lelkesített világnézletűnek. Irtsák azt a sok társadalmi gyomot már csirájában, a mi megrontja a létet/ az élet örömeit. A mindinkább terjedő rút önzés, irigység, cinismus, fagyos szivű kétely dúló mérgétől óvj^k meg a nemzet ifjúságának ártatlan lelkét. Altruiszji&us motívumokkal szaporítsák a kharakter erejét! K^/ezzenek egyenes, őszinte, bátor jellemeket. Erre ^fítsék tanításukat. A »szeresd felebarátodat, mint 'tenmagadat*, a keresztyénség ez örökre szóló intelme váljon a magyar agy és szív lüktető erejévé! A magyarnak inkább van erre szüksége, mint másnak. Kevesen vagyunk — a társadalmi széthúzás dúló átkától mentsük meg hazánkat! A felebaráti szeretet gránitkövén legyen fölépítve a jellem és szívképzés! A »becsületes ember« fogalma iránt szigorú világnézlet magvait hintsék el az új nemzedék szivébe és ítélőtehetségébe — mert csak így semmisül meg a becsületesség mezébe öltözött hitványság és lesz a társadalom kérlelhetlen a becstelenség iránt. A *>kötelességtudás* igaz értelmének közfelfogásában is szigorúbb mértéket kell alkalmazni, mert napról-napra tapasztalhatjuk, hogy a mi társadalmunk hamar érdemszámba veszi a kötelesség puszta teljesítését és jutalmat vár az, a ki csak kötelességét teljesíti, ezért vannak oly sokan, kik kötelességüket nem is teljesítik. Ismételve csak azt mondom, neveljenek uraim, neveljenek ! A műveltség elemeinek terjesztése mellett szoktassák a gyermekeket a nemzeti erények gyakorlására és értessék meg velük már zsenge korukban a hazaszeretet termékeny erejét — a hazáért önfeláldozásig kész munkásságot. Értessék meg velük, hogy a hazaszeretetnek, a szájaskodó hazafiságnak vannak szédelgő kalandorai és ezeket ne téveszszék össze a hazaszeretet önzetlen verejtékes munkásaival Lebegjen önök előtt mindig a bölcs Agesilaus hires válasza, midőn erre a kérdésre, mire kell tanítani a gyermeket. azt felelte: »A mit nagykorában cselekedni kell*. Igen! a becsület, a kötelességteljesítés, a vallás, erkölcs, a míveltség tanai váljanak e hazában cselekedetekké — erre törekedjenek önök t. munkatársaim! E buzgó törekvésükre kérem én imaszerű áhítattal az Ég bőven termő áldását. TÁRCA. Erasmus és Luther kora. Három felolvasás. III. Kétféle reformáció. (Folytatás) Egész az aljasságig nem sülyedt Erasmus. Annál több esze volt. Püspökséget ajánlottak fel neki, ha megtámadja Luthert. Erasmus csak nevetett ezen az ajánlaton. Többre becsülte a püspökségnél a nyugalmas életet. De nem maradhatott nyugodtan. Egy dominicanus a szószéken támadta meg. Erasmus aztán az egyetem rectoránál panaszolta be a vakmerő barátot. A rector felhívta a dominicanust, hogy védje magát. »Én ültem az egyik oldalon« — írja később Erasmus — »a barát a másikon. A rector pedig közöttünk, hogy hajba ne kapjunk. A barát azt állította, hogy nem bántott engem. De bizony bántott, feleltem én. Összevissza hazudott mindent rólam. A szent férfiú egészen neki vörösödött. Miért bántom én a szerzeteseket? kérdezé. Én nem bántom a szerzeteseket, felelém, de ő rágalmazott engem s azt mondta, hogy Luther barátja vagyok. A barát dühöngött s azt mondta, hogy én olyan vagyok, mint a chameleon. Nem is nyugszik addig, míg Luthert tönkre nem teszi. Nem bánom — szóltam közbe — szidja s átkozza Luthert, a mennyit csak tetszik, de nekem hagyjon békét. A barát erre azt kérdezte, hogy ha nem egyezem meg Lutherrel, mért nem irok ellene. Minek írnék? felelém. Minek bőszítsem magam ellen Luthert, a ki jól tudja ám használni a szarvait. Hát legalább azt ismerjem el, követelte a barát, hogy jól megfeleltek Luthernek. Már hogy ismerném el — szóltam. Azt tudom, hogy elégették Luther könyveit, de azt nem, hogy megcáfolták. A barát majdnem rám köpött dühében. Azután azt hallottam, hogy egy imaformulát készítettek, melylyel Luther és Erasmus megtéréseért könyörögnek.* Erasmus azonban nem szabadulhatott. VI. Adorján lett a pápa, a ki valamikor tanulótársa volt. Az új pápa felszólította Erasmust, hogy jő.jjön segítségére, jöjjön Rómába s írjon valamit Luther ellen. Erasmus nem ment Rómába, de késznek nyilatkozott Luther megtámadására. A pápa titkárának azonban azt írta, hogy jó volna, ha nem lenne igaz, a mit Luther a zsarnokságról, romlottságról s a római udvar kapzsiságáról írt.