Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-15 / 11. szám

a bonni szünidei tanfolyam kiválóbb tagját kellett volna felkérnie és az ügyet előbb a törvényileg illetékes forumok előtt folyamatba hoznia, nem pedig eretnek hajhászó mohósággal azon melegiben az egyszerű hívek elé vetni. Azt a különbséget megtette az egyházi főtanács, de oly enyhe alakban, hogy — ha csak egészen elhallgatni nem akarta, a mit a hozzá intézett kérésre válaszolva nem igen tehetett — alig tehette volna tapintatosabban. A tulajdonképeni vitakérdésre vonatkozólag pedig nyilván azért nem döntött, mivel — a mint ezt a bonniak is örömmel elismerik — az ev. egyházkormányzatnak eddigi szokásához híven, nem akart tankérdésben hivatalosan ex cathedra dönteni. A bonni fakultás köriratában foglalt első kérdés szinte azt tételezi fel. hogy mindazok, a kik Grafe és Meinhold tudományos nézeteit el nem fogadják, elfogadják a verbális inspiratiót. Én ezt a vita elhomályosításának tartom. A bonniak ellenfelei között vannak igenis az ilyen inspiratiónak hívei, de oly eltűnő csekély számban, hogy a pars pro toto alkalmazása itt épen nincs helyén. Pathusius tanár világosan nyilatkozott (a Konservative Monatschrift júniusi számában). A szentiratok szerzőinek lelkét a szentlélek oly természetfeletti módon hatotta át, hogy ők Istennek az emberiségre vonatkozó szándékát, parancsolatait, szóval mindazt, a mi üdvösségünkre vonatkozik, kifejezhették és minden eseményt és személyt helyesen ítélhettek meg. Ennyiben nem tévedtek és föltétlen tekintélyek a hívőkre nézve. Ámde Isten csak azt nyilatkoztatja ki természetfeletti módon, a mit az ember természetes eszközökkel meg nem tudhat. Minden ilyen kérdésben a szent írók az emberi személyiség és az illető kor korlátai között mozognak; ezen kérdésekben tehát tévedhettek. És Schlatter berlini tanár, a ki — mint oly szépen mondá — az evangelium alatt áll, egy lelkészi értekezleten szintén kikelt a betű iránti engedelmesség és azon kényelmes szokás ellen, mely a helyett, hogy az apostoloknak hegyeket mozdító hitében keresné üdvét, iszonyú scholastikus theologiát szerkeszt össze és minden (nem hitbeli) aggodalmat azzal akar elnémítani: meg vagyon írva! Józanul kell az írást olvasni, azt, a mit valójában mond. Az értekezlet néhány hyperorthodox tagjának pedig azzal felelt Schlatter, hogy az írásmagyarázat jogát senki tőlünk el nem veheti, az egyház sem; az írást többre becsüljük az egyháznál. »Dobjanak ki bennünket, gonosz theol. tanárokat az egyházból, magunkkal viszszük a Szentírást és azzal bizony megállunk!« Mi célja lehetett hát a bonni fakultás első kérdésének? A főtanács a bonniak pártját elítélte, de a legenyhébb alakban és mint hivatalos közegnek, mely ama párínak is egyházi főhatósága, nem volt szabad erélyesebben fellépnie, csupa lelkipásztori bölcseségből sem. Igyekezett a kedélyeket lecsillapítani és elismerte ugyan a bajt, de vigasztalásul reámutatott arra is, hogy a tudományos theologiának még számos igazán hivő képviselője is van és megígérte a theol. tanszékek betöltése körül közbenjárását. Azóta csakugyan apositiv irány egy híve, Cremer licenciátus Marburgba hivatott. A főtanács további lépéseinek bizonyára nyomatékot ád az a sok lelkészgyűlés, mely azt az örvendetes tényt igazolta, hogy a lelkészeknek óriási többsége bár különböző árnyalatú, de a modern hypothesistheologia túlzásai ellen foglal állást. A gyűléseket az a számos egylet tartotta, mely vagy a lelkész-értekezleteket pótolja, vagy ezek mellett külön állanak fönn és részben mint véd- és dacszövetkezések alakultak az újabb romboló áramlatok ellen. A bonniak hazájában »Az egyházi hitvallás híveinek rajna-vesztfáleni egyesülete*, melynek 9000-nél több tagja van, Bielefeldben áprilban tartotta tiltakozó gyűlését 7—800 hallgató és tag jelenlétében. Dammann most is csak jajveszékelt és themájáról: tanár és lelkipásztor, csak annyiban szólt, hogy a theologia és a gyülekezet minden bajáért a tanárokat tette felelőssé. Azután Lőhr elberfeldi lelkész tört pálcát »a modern egyházi szónokok* felett, 10 — 12 beszédgyűjteményt az egyházi tan alapján birálva. Egy lelkésztársa azonban kiemelte azt is, hogy nekik magoknak sokkal többet kellett volna és kellene törődniök a fiatal theologusokkal; Bodelschwingh pedig arra intett, hogy a tiltakozásnál többet ér a buzgó imádság, melyben magától leikeink főpásztorától kérünk szive szerint való férfiakat, és az a positiv munka, melylyel a jobb jövőt előkészítjük. Végül a híres Ohly az »északi mágusnak« a csüggedő Jakobihoz írt szavaira emlékeztetett: »Nem tartozik-e az is a mi Istenünk tervéhez? Ha az ökrök félrecsavarodnak, ne gondoljuk, mint Uzza gondolta, hogy a szövetség ládáját tartani kell* (II. Sámuel 6. 6. sk.). A würtembergi lelkészegyesület szintén ápril havában tartott negyedik főgvűlésén 200-nál több lelkész és az egyházi főhatóság több képviselője is részt vett. Gottschick íübingeni tanár szólt a theologiai tudomány és a lelkészi hivatal viszonyáról. Mindegyik önálló: az egyház nem függ a tudománytól, mert az evangelium szüli a hitet a szentlélek által, a tudomány nem lehet el a szabadság nélkül. A theologiai tudomány az egyháznak csak eszköze, de mint ilyen nélkülözhetetlen, különösen mai, vajúdó időnkben. De a theologiai tudomány és az egyház önállóságuk dacára végső céljukat tekintve szorosan egymáshoz tartoznak ; az az ellentét, melybe a két fél jelenleg jutott, nem következhetik a kettőnek lényegéből, nem lehet elvi; ép egyházunk legkiválóbb férfiaiban (Luther, Kálvin, Bengel, Schleiermacher) az egyház és theologia nemcsak személyileg, de tárgyilag is egyesült. Ez e személyes és tárgyi egyesség mindkettőnek érdekében áll: lelkészi hivatal és theologia a mi egyházunkban ma is egymáshoz valók! Fileon. Adalékok a magyar református prédikációirodalom történetéhez. Igazán szép dolgot művelt Szép Lajos, midőn időt és fáradságot vett magának e századi magyar református hitszónokok Összekeresgélésére és névszerinti feltüntetésére, a mely névsor a szónokok műveinek megjelenés idejével együtt e becses lap ez idei 7-ik számában olvasható. Az a cél is felettébb dicséretreméltó, a melynek szolgálatába szegődött. Szép Lajos, t. i. a jelen századi ref. prédikáció-irodalom történetét szándékszik megírni. Szép Lajos engem nevez meg, a kinek »Egyházi dolgozatait« című művem előszavában foglalt irodalomtörténeti adatai indították őt e századi prédikátorok teljes sorozatának egybeállítására s fentebb említett szép céljának megvalósítására. Örülök rajta. Kezdeményezésemnek megvan a kellő sikere, mert íme ösztönt adtam egyeseknek e fontos irodalmi ág bővebb tanulmányozására s így lassanként majd csak létrejön, nem puszta vázlatban, nem szétszórt tagolásban, hanem complet, a maga egészében a magyar prot. prédikáció-irodalmának története, mely nem csupán a theologus ifjaknak s a lelkészkedő papságnak lesz megbecsülhetetlen hasznára, hanem az egyház