Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-15 / 11. szám

ben föltenni. S milyen volt az első hazai theol. önképzőkör szervezete és munkássága? Az önképzőkör élén állott a theologiai tanár. (Ez időben a kolozsvári iskolánál egy és pedig Salamon J.) Továbbá két helybeli tanár vagy pap. (A jegyzőkönyv szerint az akkori kolozsvári papok, még pedig : .Herepei Gergely és Csiszár Sámuel, később Vadas József.) Az intézet három szakosztályra oszlott, ú. m. homiletikai, liturgikai és katechetikai szakosztályokra. Tagjai voltak a tudományokat végzett ifjak, a kik papi hivatalra szándékoztak az officialisokon kezdve, s a theol. classis két gradusai. (Ebben az időben tudvalevőleg a cursus két év volt.) A tagok kétíélék lehettek: dolgozók és résztvevők. Ezek az első évi theologusok, amazok a másodéviek és a már végzettek, de az intézetnél tanítóul alkalmazottak. Gyűlések hetenként kétszer tartattak és pedig szerdán és szombaton 6—8 óráig. A gyűléseken részint megadott textusra írt eredeti prédikációkat mondanak el, részint a Heidelbergi Káté alapján katechisatiót tartanak, majd eredeti esketési, úrvacsorai, keresztelési agendákat olvasnak fel, s ezekre a tagok megteszik észrevételeiket. Később, hogy az előadásban gyakorolják magukat a növendékek, jelesebb szónokok (kedvelt volt különösen Kölcsey) műveiből adnak elő egyes szebb részeket. Az 1839/40-ik év első gyűlésén a vitatkozást (disputatio) is felveszik programmjukba, a melynél egy, a felügyelő tanár által kinevezett, defendens köteles a felállított tételt védelmezni két, ugyancsak kinevezett, opponens ellen. Majd egyes szebb beszédekből vázlatot készítenek, 1843-ban pedig németből átdolgozott beszédekkel is találkozunk. Mindezekből látszik, hogy az önképzőkör kiterjesztette munkásságát a practica theologia minden ágára. De aztán csakis erre. Mert a practica theologián kívül más theologiai tudomány kultiválásának nyomaival sehol sem találkozunk. És épen e tekintetben különbözik a mai theol. önképzőköröktől és ez vezetett arra a következtetésre, hogy ez az úgynevezett papi gyakorlóintézet nem más, mint a mai theologiákon levő két intézmény, t. i. az önképzőkör és seminarium embrionális egysége. Csak később, mikor a viszonyok jobbra fordultak, a theologiai akadémiák a kor kívánalmainak megfelelő szervezetet nyertek, tanárokkal jobban elláttattak s a practica theologia is önálló tudomány lett — csak akkor fejlődhetett ki ezen papi gyakorló-intézetből, a jelenlegi theologiákon meglevő két intézmény, az önképzőkör és seminarium. A tagok munkásságát, ha a bemutatott műveket és az ezekre írt és mondott bírálatokat nézzük, minden tekintetben kielégítőnek találjuk, természetesen nem hagyva figyelmen kívül, hogy kezdőkkel és ezelőtt egy fél századdal élőkkel van dolgunk. Mert teszem fel, hogy némely beszédek mód nélkül virágosak, frázisokkal telvék, vagy értekezésszerűek, hogy analytikai prédikációkat írnak olyan textusokra, a melyek synthetikait kívánnának természetüknél fogva és megfordítva, hogy a felosztás legtöbbnél ez : I. miben áll a dolog ? II. Mi annak haszna, gyümölcse ? és hogy védelmezik a bírálók a chartából való előadás előnyét a charta nélküli felett, hát bizony ezek a hibák csaknem minden kezdővel közösek és megteszik a mai theolgusok is, holott pedig négy és nem pedig két évig tanulják a theologiát és öt vagy több tanártól és nem egytől. Megemlítek most egy párat a kör kiválóbb munkásai közül, a kik itt mutatták be munkásságuk első zsengéjét, itt próbálgatták szárnyaikat az emelkedésben és a kik közül egyik olyan magasra emelkedett, hogy elérte Erdély püspöki székét. Legnagyobb érdeme van mindenesetre a kör megalapításában és annak helyes irányban való vezetésében a már említettem theol. professzornak, Salamon Józsefnek, a ki igazi kedvvel, szeretettel, lelkesültséggel munkált ebben a körben is tanítványainak kiképzésén. A jegyzőkönyv tanúsága szerint 1835-től 1848-ig egyetlen gyűlésről sem hiányzik. Ezeket a gyűléseket használja fel arra, hogy a rendes tanítás keretében elő nem adott fontosabb kérdésekkel megismertesse tanítványait. A bemutatott munkákat és az ezekre írt bírálatokat talpraesett, helyes észrevételekkel kiséri. Majd az egyes gyűlések végén oktatást ad az interpunctióra, az andó-endő használatára nézve; szól a rokonság és a sógorságról, a papi meghívásról, a papi képviselet hiányosságáról; magyarázza a keresztelés, és házasságról szóló canonokat. Homiletika-történetileg érdekes a kezdő beszédről és annak kívánalmai, törvényeiről mondott megjegyzése. Ugyanis itt jellemzi a magyarországi és erdélyi szónokoknál divatozó szokásokat a kezdő beszéd (exordium) megalkotására nézve s azt mondja, hogy míg amazok rendesen a contextussal foglalkoznak kezdő beszédeikben, addig ezek floskulusokon vagy messziről vett (longe petitum) eszméken kezdik a beszédet. Majd az egyik gyűlésen a dispositio szükségességéről és hasznáról beszél, egy másikon ajánlja melegen a leendő papoknak a katechizálást, mert — a mint mondja — a míg ez divatozott, a vallásos élet is elevenebb volt a népnél. Az 1843. évben, a 64-ik gyűlésen ajánlja, hogy a növendékek tanulják a zsidó nyelvet, mert az iskolánál újonnan alkalmazott írástanító, Deutsch Móritz úr vállalkozott a tanítására. A tagok nagy része ajánlkozik is, de hogy mennyire haladnak aztán a zsidó nyelvtudományban, arról már nem számol be a jegyzőkönyv. Gyakran ad utasításokat Salamon, hogy micsoda munkákat szerezzenek meg az intézet könyvtára számára s azt ő maga is nem egy becses munkával gyarapítja a jegyzőkönyvi köszönetek tanúsága szerint. Mindezek mutatják, hogy Salamon József nemcsak kora műveltségének és tudományának színvonalán álló tudós volt, de egyszersmind tanítványai előhaladását, fejlődését őszintén és igazán szivén hordozó és munkáló tanár is. Hogy már a kör kiválóbb munkásai közül említsek egyet-kettőt, ime első sorban is, a ki nagyok között legnagyobb, a későbbi erdélyi püspök: Nagy Péter. Neve először az 1836/37. iskolai évről szóló jegyzőkönyvben