Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-08 / 10. szám

lását természetesen csak vallástörténelmi analógiák útján állapíthatni meg. Alapul szolgál az iszlám előtti arabok vallása s a mi az ősatyák történetében azzal rokon jelenség, abban látja Meinhold (illetőleg Wellhausen) az Ősvallás még megmaradt nyomait. Ámde azt az iszlám irataiból ismerjük. Tehát: ama kritika nagyobb hitelt ád Izráel ős vallására nézve e későbbi íróknak, mint Izráel első történetíróinak, a kik szintén nem éltek abban a korban, melyet leírnak, de a legszélsőbb nézet szerint is kétségen kívül közelebb estek e korhoz Ezt a visszás állásfoglalást tetézi még az a feltevés, melyből az izraelita ősvallás ilyetén konstruálása kiindul, az t. i. hogy az arabok ősszemita vallása a héberek kivándorlása óta a Kr. utáni VII. századig, azaz 2500—3000 éven át lényegileg nem változott. De még az is, hogy az arab ősvallás totemismus, azaz törzsatyák vagy törzsanyáknak tekintett állatok tisztelete volt volna, eddig csak valószínűtlen lehetőségnek van kimutatva, nem valóságnak. Mindezen nehézségekkel szemben mennyivel természetesebb az a pentateuch hagyomány, hogy Ábrahám ép a bálványimádás miatt hagyta el hazáját és ment Kánaánba, hol szintén bálványimádó népek vették ugyan körül, de megsokasított nemzetségének nagy része hű maradt Ábrahám, Izsák s Jákob istenéhez. A mi pogány elem található a Mózes előtti s utáni időben, azt a kánaániták befolyásának tulajdoníthatni, a minthogy a népnek az országban való letelepedése után, sőt a számkivetés idejéig és ez alatt a pogánysághoz való hajlásnak határozott nyomai vannak. Bizonyára a vallások terén is félreismerhetetlen a fejlődés — ez Istennek törvénye a természetben és az erkölcsi életben egyaránt — de ezen fejlődésnek egyes szakai nem előkészítés nélküli ugrások. A Mózes előtti vallás és a mózesi vallás összekötő kapcsát Meinhold nem tudja kimutatni. Azt lehetne mondani, hogy ő Mózes javára kicsinyli az előtte való kort, ha legalább a »vallástörténelemnek ezen. Krisztus után legnagyobb alakját« meghagyta volna régi polcán. Elismeri ugyan, hogy Mózes kijelentésben részesült, de a mit e kijelentés tartalmául említ, alig szükségelt külön kijelentést. Mellőzzük most a dekalogus mózesi eredetének kérdését, melyet eléggé »szabad kritikusok is alapos okokkal a hagyományos nézetnek megfelelően döntenek el. mint pl, Gampert A. (La Kora. 1895.). a ki a dekalogusban (II. Mózes 20) a »mozaismusnak legtisztább tükrét* látja. Mózes istenfogalma nem együital Krisztusé (de mind a kettő ugyanazon egy élő Istent hirdette). Mózesében még maradt a régi anthropomorphistikus vonásokból is (de szólhatunk-e itt a földi testben másként ? és a legdicsőbb kijelentésben, hogy az Isten a mi atyánk már nincs anthropomorphismus?) Jahve nemzeti isten is: ámde az ószövetseg egyhangú tanúsága szerint Jahve az egyedüli igaz Isten is, mennynek s földnek teremtője, a ki az égben lakik. E monotheismus akkor még nem volt ugyan dogmatikusan kimondva, de az »idegen istenek* nem állottak egy sorban Jahvéval, a kinek neve nem arab név, hanem II. Mózes 3, 14-ból magyarázódik. Jahve nemcsak Kánaánban hatalmas, hanem Egyptomban is, ő parancsol a szeleknek és viharoknak nem is lakik csak a Sinai hegyén, hanem a mennyben. A legrégibb erősen anthropomorphistikus elbeszélések szerint is onnan száll alá, hogy megtekintse az emberek építette tornyot, hogy lássa a sodomiták égbekiáltó bűneit és Jákob álmában a lajtorja az égbe nyúl. Ezt az igaz Istent csak Izráel imádja, de Jahve hatalma nem felel meg — mint Meinhold mondja — »csak a hozzátartozó nép körének*. Ilyen korlátolt hatalmat tulajdonítottak az izraeliták még Mózes korában a pogány isteneknek, a kiknek lételét akkor még nem is vonták kétségbe. Egy egyedül igaz Istennek és alatta, vagyis inkább vele szemben korlátolt isteneknek lételét elismerni iszonyú dogmatikai ellentmondás ugyan, de ez az ellentmondás tényleg meg volt a régi Izráelben, a nélkül, hogy az ellentmondást észrevette volna, mert nem próbálta Jahvénak és a pogány isteneknek viszonyát dogmatikailag megállapítani. Ezeknek hatalmát látta Izráel azon befolyásban, melyet a bálványok tisztelete a nékik hódoló népekre gyakorolt, és a bálványok tapasztalatilag reális hatalmak voltak. Hiszen még a próféták is, a kik a monotheismust eléggé tisztán hirdetik és a pogány istenek lételét helylyel-közzel maró gúnynyal tagadják, bizonyos tekintetben mint létező istenekről szólnak róluk: a pogányok hitében, kultuszában igenis élnek e bálványok! Izráel történetét vallástörténelmileg és nem dogmatikusan kell megítélni, ez Meinhold elve. Elfogult dogmatikusok azok, a kik az ószövetség legrégibb lapjain is már határozott, christologiát keresnek, de ép oly elfogult Meinhold is, a ki az idegen isteneket Jahvéval egy sorba állítja, holott Izráel vallását és történetét csakis Jahve és népe különállásának vallástörténelmileg adott alapján érthetni. Meinhold azt gondolja, hogy mindezek a kérdések a vallást nem érintik, pusztán theologiai nézetek. »Tudjátok meg — mondja oly megnyerően — hogy az értelemnek magva és csillaga az Istennek Krisztus Jézusban való kegyelmébe vetett hit. Tudjátok meg hát, hogy én e hitben erős vagyok, erősebb ellenfeleimnél. Mert az Isten, a kinek egész teljessége Krisztus Jézusban nékem kijelentetett, az én Istenem, a ki engemet jobb kezénél fog és elvégre majd magához hiv.. . Hogy ez liberalis-e vagy orthodox, negativ-e vagy positiv . . . azzal épenséggel nem törődöm. . . . Keresztyén theologus akarok lenni. Semmi egyéb. Hanem ez elég is. Lehet valaki igaz hivő, theologiája dacára is. A legtöbbnek úgy tetszik majd, hogy az a hit és ez a theologia nem egészen megfelelők. Ha ő nem is mondja meg gyermekének előre, hogy Ábrahám, József története csak mese, megkérdezi az magától is: »Igaz ez, apám!?* Az apa erre a történet vallási értékét csakis pia fraus-sal menti meg. És ha e történetek, bár nem valók, csak igazak, megmaradhatnak az iskolában, templomban, akkor ép oly joggal sorolhatni melléjök, mint egyenrangúakat számos arab, indus példázatot és mesét. Sőt ezekkel még jobban járnánk, mert később nem csorbítanák Krisztusba vetett hitünket. Krisztus hitte, hogy Ábrahám élt, az apostolok is hitték, én is hiszem, mert Ábrahámnak az ő hitét tulajdonította be Isten igazságul, mert. . . Krisztus maga hitte. Krisztus bizonyára nemcsak Istennek egyszülött fia, hanem teljes ember is. Ámde, ha meg is engedem, hogy Ő mint ember mindabban, a mi Atyjához való viszonyára s az ebből folyó viszonyokra nem vonatkozik, saját korának gyermeke, soha el nem ismerhetem, hogy Istennek üdvmunkájára nézve tévedhetett! Az üdvtörténet egy lényeges része odaveszne az ősatyák történetével. És ha Krisztus ebben tévedett, mi, vagy kicsoda biztosíthat, hogy még fontosabb dolgokban is nem tévedhetett ? Meinhold szerint: a szív. A szív azonban »csalárd minden dolgok felett és gonosz: ki tudhatja meg azt?* (Jer. 17, 9.). És alighanem a szív melegétől felhevített fantáziának szülöttei az a sok szép apokrif legenda, melyekhez Meinhold a patriarchák történetét akarja sorolni. Hátha az is, hogy mennyei atyánk van, hogy van jobb világ is, »itt vagy más bolygó tekén*, hátha mindez és sok más szintén csak igaz, de nem valósággal létező?! Hiszen azt is »ébren alva sugallja fájó szívnek a remény*. Veszedelmes vállalkozás, Jézusnak az isteni üdvtörténet menetére vonatkozó hitét tévesnek nyilvánítani, de — mint láttuk — nemcsak vallásos