Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-08 / 10. szám

Krisztus hitte, hogy Ábrahám élt. Ha ez nem igaz, akkor Krisztus tévedett, tehát nem lehet Istennek fia!* ne bántson ez téged Csak ha abban nem tévedett, a mit nékünk mennyei Atyjára nézve mondott és adott; hogy ebben nem tévedett, bizonyítja szivem!« Az előadás második része Izráel népének Mózes előtti állapotát és vallását igyekszik megállapítani. A következtetések alapjául szolgálnak: amaz ős szokások, melyek Izráelben Mózes reformja dacára fénmaradtak és a rokon népek, különösen az iszlám előtti arabok vallása. A mit más természeti nép vallásában látunk, azt találjuk Izráel ős vallásában is, a tiszteletnek tárgyai, kő, fa, víz, állatok különösen a kígyó és a bika. »A régi Izráel az istenséget tényleg bika alakjában képzelte«, de ez az állatimádás nem Egyptomból származik. »Szóval Izráel Mózes előtt nomád törzsek conglomeratuma volt, melyek mint minden természeti nép a fetisizmusnak és totemismusnak hódoltak «. Végül a harmadik rész ezt a kérdést tárgyalja : mi volt mindezek után Mózes munkája és jelentősége? E kérdésre már pozitivebb a felelet, mert itt már megbízható a hagyomány és »sehol sem szívósabb a hagyomány, mint a vallás terén«. Mózes igenis történeti nagyság, habár nem szabad mindazt elfogadni, a mit a Pentateuchhagyománv róla mond, legkevésbbé szabad Mózesre mint törvényhozóra gondolnunk! A mit többé-kevésbbé bizonyosan ludhatunk. a következő. A Sinai félsziget egy magas hegyén egy istenség lakozott, kit a hegység körül lakozó, arabul beszélő nomád népek imádtak és Jahvenak, azaz viharistennek neveztek. E törzsek egy része Egyptomba vándorolt, a hol folytatták nomád életmódjukat. Csak mikor az egvptomiak városok építésére és szolgamunkára akarták őket kényszeríteni, kezdték érezni, hogy idegen földön vannak. Az elnyomó zsarnok igáját széttörte a régi Jahve, a kinek prófétája Mózes. A Sinai alatt, részben az ott maradt kenita törzszsel való érintkezés folytán az ősök Istene újra éledt Mózesben és a mi ő benne támad, a nép birtokává is válik, Mózes lelke átszáll a népre: -Jahve Izraelnek védő és hadi istenévé lett, nemzetté tömörülnek: Jahve a nemzeti isten, Izráelnek alkotója. Mózes »a. vallástörténelem terén Krisztus után a legnagyobb alak. A Jahve-képzetet ő alakította át bizonyos szellemi erkölcsi vonásokkal, melyek a legnagyobb hatással voltak. Miként történt ez — bizonyára nem a gondolkodó reflexió útján, nem az éles megismerés eszközeivel; a vallási reformátorok és teremtők nem így születnek. Szivük legmélyén nyilatkozott meg előttük az istenség, hogy ne mint tanítók, hanem mint próféták készítsenek ez istenségnek népet. így jutott Mózes leikébe is Isten igaz ismeretének néhány sugara — mi módon, az titok marad, mint a vallás terén minden nagy jelenség*. Ámde Mózes Istenfogalma távolról sem oly tiszta, mint a hagyomány állítja. >Mózes .Jahve-képzetében félreismerhetetlen a dualismus. Szellemi erkölcsi vonások közvetítés nélkül váltakoznak barbár, testi vonásokkal«. Akkoriban még nem tudták hogy Jahve 3,Z 3.Z Isten, a ki a világ felett trónol, e világnak ura és teremtője, hogy ő az egyedüli Isten. A Jahve név tulajdonnév, melylyel népe őt más istenektől (Kemás, Nábu, Baal, Astarte) megkülönböztette, és az óhitű izraelita ép úgy hitt Baalnak a kenaaniták istenének, vagy Kemásnak Moáb urának, lételében, mint Jahveéban, Az istenfogalom materialis, testi vonásai ellen harcoltak a próféták, de csak a legnagyobb és páratlan próféta, Jézus Krisztus tisztította meg az istenfogalmat minden földi vonástól, ő tőle tudjuk, hogy Isten lélek és a kik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják. Nem lehet (eladatom felsorolni mindazt a bizonyítékot, mely Meinhold felfogásának a tudományban is útját állja, melyeket már előtte is felhoztak és most ismételtek. Izráel népének Őskora kétségtelenül annyi még megoldandó problémát vet az exakt történetíró elé, hogy ezeket egyszerűen agyonhallgatni nem lehet. De hogy a helyes megoldás nem jut oly eredményekre, minőkre Meinhold jutott, azt ép az utóbbinak csakhamar szétfoszló bizonyítékai mutatják. A Pentateuch forrásainak elismeréséből épen nem következik még, hogy a források a lényeges adatokban is eltérők, sőt ellentmondók. Például: Ábrahámban — mondja Meinhold — épen nem volt meg az engedelmes hit, mint I. Mózes 12. állítja, hiszen ő maga. panaszkodik, hogy Isten tévutakra vezette. (20. fej 13. v.) Mintha az igaz hívőket sohasem szállná meg a kétely és szomorúság lelke, mintha Luther is nem panaszkodott volna azon viszály miatt, melybe Isten őt akarata elle^ nére úgy sodorta, és mintha ő sohasem félt volna attól, hogy az ördög elrabolja, tőle Istenét és Krisztusát! A források ellentmondásának kimutatásában itt is nagy szerepet játszik az argumentum e silentio; pedig a Pentateuch adataira nézve, melynek egymásbaszőtt forrásait egyenkint, teljes összefüggésük szerint, nem ismerjük, e bizonyítással még óvatosabban kell bánni. Kittel Róbert (Geschichte der Hebráer 1888) szintén elismeri a forrásokat — és ugyan ki ne ismerné el ? — kritikailag vizsgálja is, de nem vonja le ama »szükségképeni következményeketellenkezőleg, szerinte a hagyomány rétegek beható tárgyalása világosan arra az eredményre jut, hogy a történetnek azokban leírt lefolyása lényegileg, számos egyenkinti eltérés dacára, nagyjában figyelemre méltóan megegyezikÉs ép a patriarcbákra vonatkozólag ezt mondja: »Az őstörténet magvának valósága ellen felhozott okok közül egyetlen egy sem gátol abban, hogy az ősatyákat törzsfőnököknek tartsuk, a kik egy már előbb létezett és alájok tartozó nomád törzs élén állva e törT zset magukról nevezték el«. És ha Meinhold azt állítja, hogy egy ószövetségi kritikus sem tételez 1000 — 1200 évnél (Kr. e.) régibb forrást, úgy ezzel szemben hivatkozhatni Hőmmel assyriologusra, a ki I, Mózes 14-ben talán még Kr. e. 2000 évnél is idősebb eseménynek megbízható hírét találta. Meinhold szerint senki sem meri állítani, hogy Mózes előtt volt már irott hagyomány,; König E. azonban (Einleitung in das A. T. 1893) meg merte tenni: a Pentateuch szerzői Mózes előtt keletkezett írásbeli és szóbeli hagyományokat is dolgoztak fél. Ha semmi positiv adatunk nem volna arra, hogy Mózes előtt volt szóhagyomány, már a más népek őstörténetére nézve nyert tapasztalat is erre a föltevésre vezetne. És nem sajátságos, hogy magyar nemzetünk őskorának történetére nézve ősmondáink kezdenek ismét tekintélyre jutni? E szájhagyomány pedig, Meinhold szerint is, sehol sem tartja magát oly szívósan, mint ép a vallás terén; megbízhatóságát illetőleg pedig azt a régi időt nem lehet összehasonlítani a több ezer évvel későbbre eső újkor kezdetével, a mikor az élet már annyival mozgalmasabb, gazdagabb, ezért természetesen egy dologra kevesebb figyelmet fordít, tehát feledékenyebb. Ha pedig volt szóbeli hagyomány, akkor a forrásoknak a részletekben való eh térése is megmagyarázódik, sőt ebből joggal lehetne amarra következtetni. A patriarchák alakjait nem lehet rövidesen »a képzelet édes gyermekeinek* mondani; ha költött volna történetük, aligha volna »oly egyszerű igénytelen, szűk határok között lefolyó, hogy bámulni kellene annak a fantáziának a józanságán*. Ha az ősatyák története, úgy a mint a Pentateuch elbeszéli, puszta költemény, úgy a Mózes előtti Izráel val-