Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-11 / 28. szám

A mi most már az angol népóletet illeti, iegelőször is azt kell hangsúlyoznunk, hogy Angliában a konzervativ párt soha reakcionarius párt nem lehet. Természetesen, mert támogatóit oly egyházból veszi, mely át meg át van hatva konzervativ jellege dacára is a szabadság erőitől. A mostani kormányelnök, Salisbury tett erre nézve nem régiben figyelemreméltó nyilatkozatot. Szemére vetették, hogy ő bár az ir államegyház állami jellegéről való megfosztása mellett szavazott, mégis a wales-i egyháznak az államtól való elszakítása ellen küzd. Salisbury erre azt felelte, hogy az első esetben ő és a Lord-ok házának nagy része meghajolt a nép akarata előtt. Az ir egyházra vonatkozó kórdóst illetőleg az angol nép a választások alkalmával félremagyarázhatatlanul nyilatkozott. A Lord-ok tehát kötelességüknek tartották egyéni véleményüket félretenni s a képviselőház óriási többsége előtt meghajolni. Es más alkalommal is kifejezésre juttatta, hogy a Lord-ok ugyan ellenmondhatnak a képviselőháznak, ha ez valamely alapvető s nagy változást előidéző kérdésben a nép határozott állásfoglalása nélkül, hamarosan s kis és kétes értékű többséggel dönt: de ha a nép a felsőház tetszésével ellenkező véleményű, határozott ós tekintélyes többséget küld a házba, a Lord-ok kötelesek engedni. Es nagyon természetesen a konzervativ párt inkább az egység elvét érvényesíti s főleg az óriási angol birodalom hatalmának és biztosságának fentartásán fáradozik; de azért üdvös és mérsékelt reformok elől nem zárkózik el. Sőt sokszor a konzervativ párt hajt végre, természetesen mérsékeltebb módon, oly reformot, a mit a liberális párt kezdeményezett. így pl. Balfour Arthur, az angol konzervativ párt képviselőházi vezére, mint Irland főtitkára igen sok üdvös s az ir nép anyagi jólétét előmozdító reformot valósított meg, mikor néhány évvel ezelőtt ir miniszter volt. Viszont a liberális párt, míg egyfelől igazi reformpárt, mely nem egyes kiváltságosok érdekei előmozdítására szolgáló, hanem az egész nép jólétét célzó reformokat igyekszik megvalósítani: másfelől a birodalom egységét is s a szabadság mellett szükséges rendet is őrzi. A most megbukott minisztérium meglehetősen radicalis színezetű volt, de azért ép a radicalis Ilome-secretary Mr. Asquith oly rendet tartott az országban, hogy akármelyik konzervativ ember sem kifogásolhatta. Angliában még a munkások jólétének emelésére törekvő párt is teljességgel a józan valóság alapján áll s az úgynevezett független munkáspárt (mert még a socialista nevet sem vette fel e párt) egyik vezére Mr. Picard kijelentette, hogy ők mindent a törvényhozás bölcsesógótől várnak. Mivel így a konzervativ párt a szabadságot is, a liberális párt a rendet is teljességgel biztosítja: nyugodtan adja át egyik párt a másiknak az uralmat. A konzervativek a biztosság, a liberálisok a szabadság érzetét erősítik a népben, míg uralkodnak. A liberálisok felrázzák a népet atespedósből, a konzervativek túlzó felforgatásoktól őrzik meg Angliát. A kettőnek nemes versenye fentartja az élénk érdeklődést s az a körűimé nv, hogy egyik párt sem monopolizálja a hatalmat, megőrzi a népet a kormány előtti csúszás-mászástól, a protekció-rendszertől s az individualitás erőteljes kifejtésére vezet A mint a püspöki egyházban vannak egyházi tekintetben túlkonzervativek, úgy a konzervativ pártban is vannak, a kik a haladástól teljesen irtóznak. A mint a dissenterek közt vannak, a kik a keresztyénséggel szemben jóformán ellenséges indulattal viseltetnek, úgy a nagy liberális pártban is vannak egyesek, a kik túlságosan radicalis húrokat pengetnek. De a teljes maradiság (vagy ép reakció) ép úgy lehetetlenség Angliában, mint a rohamos és erőszakos változtatás. S a mint a püspöki ós dissenter egyházak versenye következtében sok gyarlóságai dacára is az egyházi élet folyton áldásos munkát végez : ép úgy a konzervativ és liberális pártok küzdelme s harca következtében az angol nép mindig hatalmasabb, boldogabb, szabadabb néppé lesz ós mindig jobban prosperál. Az angol egyházi és népélet harmadik jellemvonásáról jövőre. Szabó Aladár. A soeialismus ellenszere. Tátsadalmi bajok mindig és mindenkor voltak. Elégedetlenkedők találkoztak mindenkor. S a történelem tanusága szerint az elégedetlenek nem maradtak meg mindig a panasznál, hanem akárhányszor feltámadtak a fennálló rend ellen. Az emberek egy-egy osztálya, a midőn nyomorúságukat elviselhetetlennek találták, heves küzdelmeket indítottak meg sorsuk javítása végett. A küzdelem persze annál irtózatosabb vala, annál nagyobb rombolással, pusztítással és vérontással járt, minél nagyobb volt a hatalom birtokában lévők ellentállása. A társadalmi nyomorúságok enyhitesére legelőször a keresztyén vallás nyujiott orvosságot. Majd pedig később a reformatió hozott enyhületet, a mint felújította a keresztyén alapigazságokat és tanokat: az Isten és emberszeretet, az emberiségnek egy vérből való eredését. Hiába tüntetik fel a Jansen-féle írók a reformatió előtti időszakot mint aranykort, mert az akkor (t. i. a reformációt megelőzőleg) lezajlott paraszt-forradalmak eléggé bizonyítják, hogy a katholicismus már akkor elveszté magából a keresztyénségnek társadalomemelő és boldogító erejét. S erre nézve, hogy a protestáns társadalmak meglelték az emberi bajok orvoslására a helyes 55*