Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-11 / 28. szám

utat, felhozhatjuk bizonyítékul, hogy békében és szépen fejlődtek minden irányban, míg a katholikus népek csak erős rázkódásokon, véres forradalmokon keresztül tudnak tenni egy-egy lépést előre. Ezeket tudván, elszomorító, hogy hazánkban a protestantismus nem foglalja el azt a helyet, mely méltán megilletné. Társadalmi kérdésekkel alig foglalkozunk. Pedig ezen kérdések helyes és gyakorlati megoldása egyik életfeladatunk. S még elszomorítóbb az a körülmény, hogy nálunk a socialismus fészke a legtősgyökeresebb protestáns vidék. Ott tört ki a mult években nagy hevességgel a socialistikus mozgalom. Jól tudom, hogy ezen magyarországi agrár-socialismusnak főforrása a békés- és csongrádmegyei birtokviszonyokban rejlik. Azt is jól tudom, hogy a munkáskérdést törvényileg kell rendezni. Hiszem, hogy törvényhozásunk, — ha másként nem — a körülmények kényszerítő hatása alatt előbb-utóbb meg fogja oldani a kérdést. De azért nekünk nem szabad mindent az államra bízni. Az egyháznak mint legnagyobb társadalmi hatalomnak szintén meg kell tenni a magáét annyival is inkább, mivel a socialismusnak többé-kevésbbé mindenütt megvan a maga egyházellenes irányzata. Azon nem is csodálkozhatunk, mert még ha nem lépünk fel is ellenük, mint ellenségek, sőt ha a socialis követelések egy részét jogosultaknak ismerjük el, de mellettük nem szólunk, hanem magukra hagyjuk őket, a helyett, hogy vezetnénk őket: lehet-e természetesebb valami, minthogy ellenfeleknek nézzenek bennünket. Milyen állást foglaljunk el mi, a socialismust illetőleg? Én meg vagyok győződve, hogy a socialisták nem csupán képzelt bajokat hánytorgatnak, panaszaik egynémelyike jogos és alapos, én azt hiszem, hogy eme téren az illik hozzánk, ha segítünk a nyomorultakon. Tehát nem úgy, mint a »keresztény socialista« hecckáplánok tesznek, ne a törvények és osztályok ellen izgassunk, ne a gyűlölködést terjeszszük. A gyűlölködés szennyes forrás, vize nem üdít. A ki szelet vet, vihart arat. E tárgyban való nézetemet legjobban illusztrálja egy angol lelkész következő kis allegóriája: »a vézna, beteges kis fiú így szólt erős, izmos bátyjához: én épen olyan vagyok mint te; ugyan ne mond, viszonzá emez jókedvűen. Pedig úgy van, atyánk ép úgy gondoskodik rólam, mint rólad. Anyánk ép úgy szeret engem, mint téged«. Erre az öregebbik, gyenge kis öcscsét ölébe kapva így kiáltott fel: »igazad van s szüléinkért is, magadért is, mert 'te oly gyenge vagy, mindig védeni és oltalmazni foglak!« íme ez a keresztyén egyenlőség. Ez a keresztyén testvériség, hogy az erősebb ne nyomja, ne tiporja el a gyengébbet, sőt támogassa, gyámolítsa. Az evangelizációnak is az volna a gyakorlati célja és eredménye. Csakugyan, a socialismusnak leghathatósabb ellenszere és a socialis bajoknak leghatékonyabb gyógyszere az evangelizáció. A nagyokat, a hatalmasokat arra kell megtanítani, az evangelium szellemét azért kell velők beszivatni, hogy a kicsinyeket, a gyengéket ne nézzék le, ne vessék meg. Legyenek készek érettök tenni, ha kell áldozni. Viszont a kicsiny embereket kell arra tanítani, hogy ne irigyeljék amazokat, állják meg helyöket a gondviselés által kijelelt munkakörben. Hogy bármily kicsiny az a kör, a melybe helyezvék, bármily alacsony az a foglalkozás, a mi osztályrészükül jutott, ha annak teljesen megfelelnek egész emberek, életök nem elpazarolt élet. Meglehet optimista vagyok, de hiszem azt, hogyha az alsóbb osztályok a felsőbbek részéről több jóindulattal találkoznának, maguk részéről több érdeklődést észlelnének : a bennök forrongó düh csillapulna. Hiszem, hogy a legdühösebb socialistát is meg lehetne győzni, ha kézzel foghatólag meggyőzzük követelései túlzó voltáról. Panaszuk többnyire az: a munkaadó csak nyereségével törődik — míg a munkás, a ki talán reggeltől estig életveszélyes szolgálatot teljesít, alig kap annyi bért, hogy tisztességesen megélhessen — öreg korára vagy esetleg bekövetkezhető betegsége napjaira kolduláshoz kénytelen fogni, hogy életét tengethesse. Meglehet, sok esetben igaz az a beszéd — de az is igaz ám, hogy egy ügyes gyári munkás 2—3 frtot megkereshet egy nap. Nem takaríthatna-e meg ebből valamit. Van elég betegsegélyző — temetkezési egyesület — nem léphet-e be egyikbe vagy másikba? A ki a holnapra is néz, az meg is teszi. Más részről a gyáros, a ki 100 embert foglalkoztat, tegyük fel, ha csak tíz krajcárral emeli is fél emberei napi bérét — ezt egyes munkás alig érzi meg, — de az a gyárosnak egy éven át 3000 írtjába kerül. S nagy kérdés, elbírja-e vállalata ezt a többletet, s nem épen ez által jutna-e olyan helyzetbe, hogy, vállalatában megbukva nem tudna 100 embernek munkát és kenyeret adni. A vallásosság, takarékosság szellemét kell a munkások közt terjeszteni. Az agrársocialistát is, a ki a föld felosztásban keresi és találja bajaink orvoslását, meg lehet győzni követelése balgaságáról. Nem rég egy falusi emberrel beszélgettem, a ki irigykedve nézett az urasági birtokra, s azt mondotta, micsoda igazság az, egy embernek több földje van, mint az egész község több száz lakosának együttvéve? Azt mondottam neki: elhiszem, jó volna osztozkodni különösen annak, a kinek semmije sincs. De hát mit érnénk el vele. Az országnak van 16 millió lakosa s az ország területe körülbelül 50 millió hold, tehát egy személyre 3 hold föld esnék. Egyiknek a jó bánsági föld jutna, a másiknak talán futó homokból, a harmadiknak kopár hegy hátán kerülne ki az osztályrésze. E mellett nem számítva az emberi tékozló vagy takarékos tulajdonságokat, már a családok létszámának apadása vagy növekedése is szükségessé tenné az évenként való új felosztást. Igaz, a grófnak se lennének uradalmai, de földnélküli napszámos sem lenne. Mesterségek is megszűnnének, mindenkinek magának kellene megcsinálni mindenféle házi eszközt, ruhát stb. Hát már most melyik jobb, az a mindent egy színvonalra lehúzó nagy igazságosság és a vele járó nyomorgás, vagy a mostani igazságtalanság, de a mikor egy-egy nagy birtokos után százak élnek meg tisztességesen ? Az e kívánatosabb állapot, a midőn csak vergődik az ember, nem