Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-05 / 49. szám

sőt tudományos tehetetlenséggel volna azonos*. A miért is »az atheismust nemcsak vallástalanénak, hanem gondolatszegénységnek* is deklarálja. Műve apolog etikai-alapvető s egy rends seres-ki fejtő részre oszlik. Apologetikai részében kimutatja, hogy a személyes Isten közvetlen bizonyosságának tudományos megállapítása szükséges, lehető és meggyőző; míg a rendszeres vagy kifejtő részben sorra ismerteti a különböző bizonyítékokat. S nincs az újabb és legújabb dogmatikai irodalomnak a kérdésre vonatkozó olyan jelensége, a melyet a tudós szerző fel ne ölelt volna. Bámulatos a szerző tudása, erős a dogmatikai érzéke, mélyen járó a speculatiója s tiszteletet érdemlő s követésre méltó a mély evangéliumi vallásossága és fenkölt erkölcsi világnézete. Az apologetikai részben mindenekelőtt annak kimutatásával foglalkozik, hogy a személyes Isten közvetlen bizonyosságának tudományos megállapítása szükséges s annak megtagadása szerinte úgy elméleti mint gyakorlati tekintetben egyike a legnagyobb különlegességeknek az ismeretelmélet terén. E spekulatív teremtő erőben való hiány csakis a túlzott apriorismussal, a külső traditionalismussal s azzal a kátés nevelési rendszerrel szemben keletkezhetett napjainkban, mely az Istenről való ű. n. »közvetlen tudatra« hivatkozva, mitsem akar tudni arról, hogy a vallásról szóló benső tapasztalás nélkül tudományos gondolkozásról szó sem lehet. Kérdésünk szükségességéről azok sem tudnak, a kik, mint a mai socialisták, a vallást »magánügynek* tekintik. így Bebel szerint »az utolsó atheistával az utolsó rabszolga is felszabadul s csakis az atheistáké a jövő az emberiség céljainak megvalósításában*. Ide tartozik továbbá a Feuerbach anthropologismusa. Schopenhauer pessimismusa és Darwin evolutionismusa, ki pláne az Isten nevét is kitörülte főművéből. Sőt még egy Reinhard, Thomasius, Frank, Nitzsch Fr., Schleiermacher és Baumann is tagadta az Isten létele melletti bizonyítékok központi vallásos jelentőségét. Ezzel szemben Ulrici s utána Pfleiderer e bizonyítékokat az Istenben vetett hit »tudományos objektív alapjainak* mondja. Ezért az Istenről szóló gondolataink »a szellemnek természeti törvényeivel vagyis oly tényekkel azonosak, a melyek vallás- és kultúrtörténeti alapon benső szükségességgel lépnek föl az embernél*. De nemcsak szükségesek, hanem lehetségesek is e bizonyítékok. A vallásélei, s mint olyan az Isten személyes lételének közvetlen bizonyosságán alapul. Az elméleti atheismus az önámítással s a vallásos értelem és műveltség hiányával, a gyakorlati atheismus pedig az erkölcsi romlottsággal azonos. A keresztyén emberre nézve az Isten a legbizonyosabb létező, s mint az összességet átható, de láthatatlan erő a íegvalóságosabb s legismertebb lény. Metafizikailag láthatatlan minden lélek, minden atom, minden valódi substantia, minden erőcsira stb., pedig ezekből áll a világ. E tekintetben is érvényesül az írás szava, »hogy a láthatatlanokból láthatók levének* s »keressétek az Istent és megtaláljátok!* Azok, a kik Istent elvesztették vagy még meg nem találták, vakok, bár szemeik vannak, s árvák, a kiket a mechanikus világrend könyörtelenül elsöpör. De azért itt is sok titokzatosra akadunk, a mint már a természet belső élete is titok és rejtély előttünk. Az ember tudása »rész szerint való' és alázatossá és vallásossá teszi az embert. Mai tudásunk nagyon részletező és elaprózó, a mely veszélyezteti az elvi egységes ismeretet s az egésznek áttekintését, s mégis mindenütt »egésznek* látjuk a valóságot. HácJcel is >Natüri. Schöpfungsgeschichte* c. művében »a mindent átható és betöltő isteni szellemnek* fölvételéig jutott el, s csak a »személyes teremtő Isten* képzetét tagadja. S végül valók és meggyőzők is az Isten lételének bizonyítékai. Az emberiség legnagyobb és legnemesebb szellemei belőlük merítették istentudatuk szilárdságát, s nem keresztyén theologus az, kinek tudományos meggyőződése pantheismusra vagy pláne atheismusra vezet. Itt Fridi*, fejtegetései Köstlin tanárnak: »Die Beweise für das Dasein Gottes* című értekezésével találkoznak, mely a »Theol. Studien und Kritiken* 1875/76. évfolyamaiban látott napvilágot. A füzet második vagyis rendszeres-kifejtő része az egyes bizonyítékokkal foglalkozik. Az irodalomból a kérdés külső történetére nézve Hagenbach és Harnack, a dogmatikai belső részletekre nézve pedig Kahnis, Köstlin Dorner, Luthardt és Káhler műveire hivatkozik. A cosmologiai bizonyíték a legrégibb, mivel minden vallásosság gyökerével függ össze. Mert a vallás Fricke szerint sem nem Isten iránti önodaadás, sem nem vele való közösség, s nem is Isten megismerése vagv félelme s a tőle való függés érzete csupán; hanem »Freiheits- und Maehtgefühl aus und in Gott*. A vallás nem is Peschelféle »absoluter Causalitátsdrang*, vagy megfoghatatlannak megfogására s az absolutum iránti vágyódásra irányuló törekvés«, mint Müller Miksa definiálja; sőt inkább a vallásakarat, energia az elégedett üdvözítő élethez, vagyis > Grlückseligkeits-Willen*. S épen ez az »Erlösungsbedürftigkeit* a cosmologiai bizonyíték vezérgondolata. De e bizonyíték csak az absolutumra, mint minden lét végső alapokára s nem a személyes Istenre vezet, ép azért annak a teleologiai bizonyítékra kell átvezetnie. Közben áll az ontologiai, mely nem a világról, hanem az istenfogalomról abstrahál, s annak reális létére következtet, s melyet szerző »a legabstractabb s legbátrabb* bizonyítéknak mond. Itt sorra ismerteti Anseln, Cartesius Spinoza és Kant ontologiai bizonyítékait, melyek szerinte csak egy neutrumra s egy rideg holt istenfogalomra vezetnek. A világ célszerű rendjéből és belső harmóniájából következtető ú. n. teleologiai bizonyíték a legszebb s gyakorlatilag is a leghatásosabb bizonyíték. A tudománynak s a vallásnak mindenkor teleologiai vonása van, mely a világtörténet s az egyes élet morális törvényszerűségében nyilvánul. Az írás minduntalan utal a teleologiára, s az egyházi atyák, a vallási herosok s a filozofusok mindenkoron hódoltak hitet ébresztő és erősítő fenséges eszméinek. A vallás nem is nélkülözheti a teleologiát, mivel ez nem is képzelhető az egésznek s a részeknek szervezésében 98