Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-05 / 49. szám

gyötörte a testet, hogy megszabaduljon tőle. Vége-hossza nem volt vezeklésének. Ha valaki, úgy ő megtartotta a baráti fogadalmakat. Éjeket töltött az oltárok előtt vagy kis cellájában térdreborulva s imádkozva. Míg testet gyen­gítette, lelke rémalakokat látott. Bűntudata mint égető tűz, úgy kínozta. Isten azt kivánta, hogy a törvényt egészen betöltse. Ő nem töltötte be, nem is tudta betölteni s ezért, úgy érezte, kárhozatra kell mennie. Egy reggel eszmélet­lenül találták s úgy látszott, hogy halva van. A szerze­tesek egyike fuvolajátékával térítette vissza eszméletre. Ilyen embert még nem láttak az erfurti barátok. Azt se tudták mit csináljanak vele. Staupitz a prior, csodálkozva hallgatta Luther bűnvallását. »Kedves fiam — mondá aztán neki — ne nyughatatlankodjál annyira. Nem követtél te el semmiféle bűnt sem. Nem öltél, nem is paráználkodtál. Ha bűnt követsz el. akkor jó, ha nyughatatlankodol, de ne csinálj a szúnyogból elefántot.* Csodálatos! A reudhícüH embereket a közönséges em­berek sohasem értették meg. Mire is jó az a nagy lelki tusakodás? Bizony semmire, hacsak az élet közönséges mindennapi kötelességeinek végzése az. a mire a legkiválóbb lelkeknek is törekedniük kell. Persze, mikor a dühöngő ragály beköszöntött a városba, a mindennapi lelkek elme­nekültek. Luther maradt. A többiek csodálkoztak s azt mondták neki, hogy az élet oly becses, minek dobja el magától ? Ő azt felelte, hogy a betegek és haldoklók mel­lett van a helye. Egy barát élete nem oly nagy dolog. Ha ő meghal is, a nap csak folytatja azért útját. »Én nem vagyok Szent Pál* — mondá — »megvallom, félek a haláltól, de vannak a halálnál rosszabb dolgok is s ha meghalok, meghalok*. Staupitz belátta, hogy nem közönséges ifjúval van dolga s hogy lelkét elterelje a bús gondola­tokról. Rómába küldte a zárda egy ügyében. Tehát Luther is eljutott Rómába, mint Erasmus. De mily nagy különbség! Erasmus szolgákkal, lovakkal, sok málhával ment, mint előkelő világfi, Luther egy fillér nél­kül gyalogolt át az Alpeseken. Az űtjába eső zárdákban keresett éjjeli nyugalmat s kapott táplálékot. Ha zárda nem esett útjába, koldulgatott a falukban vagy majorok­ban. Ifjú volt s annyit foglalkozott saját bűneivel, hogy más bűneit nem ismerte. Erasmus ravasz róka volt hozzá képest s jól tudta, hányadán áll a világ. Luther Rómát úgy üdvözölte, mint a szentek városát s azt hitte, hogy a pápa udvarában paradicsomi ártatlanság honol. »Áldott légy Róma* — így kiáltott, mikor a városba lépett — »áldott légy Róma, te a martvrok vérével megszentelt város!« Fájdalom, az igazi Róma nagyon messze volt a szentségtől. S erről Luther is meggyőződött. Látta a bibor­nokokat, a mint aranyos kocsijaikban pávatollal legvez­geíték magokat. »Ezek lennének az apostolok utódai?!« gondolhatá. Látta a fényes templomokat, a még fényesebb szertartásokkal. Látta a pogányos festészetet, a pogány isteneket, a kiket a művészet dicsőítése ürügye alatt majdnem imádásban részesítettek. Luther, a ki annyit töprenkedett az ember megromlottsága fölöd, megbotrán­kozott mindezen. Mi volt ott a vallás ? Egy vékony fátyol, a mit odaterítettek a hitetlenség fölé. Volt ott műveltség elég. Hiszen az akkori Róma a Rafaelek, Michel Ange­lok, Peruginok és Benvenutok Rómája volt, de a szegény német barát üdvösség után epekedő lelkének mit használt minden fény és míveltség ? Ott is hagyta Rómát, mihelyt csak tehette. >Isten veled Róma!* — mondá— >A ki szent életet akar élni, fusson el Rómából. Minden megvan engedve Rómában, csak az nincs, hogy becsületes ember légy*. Arra persze nem is gondolt, hogy a római egyházat elhagyja. Hiszen akkori­ban arról beszélni, hogy egy barát elhagyja a római egyházat, annyi volt, mint azt mondani, hogy valaki leugrik a föld­gömbről. Iszonyú lelki zűrzavarban tért vissza Szászor­szágba s Staupitz, a ki látta, hogy a zárda nem Luthernek való hely, a választófejedelemnek ajánlotta a wittenbergi egyetemre, a bölcsészeti tanszékre. A wittenbergi tanács megbízta, hogy a városi tem­plom szószékét lássa el. Tehát lett alkalma, hogy meg­mutassa, mi lakik benne. »Csodálatos ember ez a barát*, mondá valaki, a ki meghallgatta. Olyan sajátságos a tekin­tete. Bizonyára sok baja lesz vele a szent atyáknak«. Luther sokat olvasott, különösen nagy figyelemmel olvasta azt az akkor alig ismert könyvet, az új testa­mentomot. De korántsem volt oly művelt, mint Erasmus. Erasmus a legfinomabb latin nyelvet beszélte. Luther saját anyanyelvén írt és beszélt. Érasmus latitudinarius filozofiája, az elemzésben való pontossága és scepticus közönyössége mind ismeretlenek voltak előtte. Minden tekintetben a tiszta igazságra töre­kedett s utált minden hazugságot és cafrangot. Kora babonásságából nem tudott egészen kibontakozni. Hitt ör­dögökben, boszorkányokban, tündérekben és sok más­ban, a minek semmi alapja nem volt s a mit Erasmus megvetéssel emlegetett. De a mi igazán igaz és egyedül igaz ugy ezen, mint a más világon, t. i. az Isten örök igazságossága, a jó végtelen kiválósága s a gonosz vég­telen utálatossága: a felé Luther a meggyőződés oly ere­jével vonzódott, a milyen Erasmus gyenge, lágymeleg lelke előtt teljesen ismeretlen volt. Most amaz emlékezetes évhez, az 1517-hez érünk-Luther ekkor 35 éves volt, Rómában új székesegyházat akartak emelni. A terv megvolt. Micbael Angelo készítette. X. Leónak csak pénz kellett, hogy Szent Péter pompás tem­plomát felépíthesse. Leo művelt világfi volt. Szerette a művészetet s oly ékes művet akart létesíteni, a milyent emberi szem még nem látott. 0 szentsége hát neki állt s Európát elárasztotta dispensatióval és bűnbocsátó cédulá­val. A ki hust akart enni böjti napon, a ki el akarta venni közel rokonát: hát célt érhetett; csak dispensatiót kellett vennie. És folyt a vásár. A mai kegyes pápisták azt mond­ják, hogy a bűnbocsátó cédulákkal csak azokat a földi büntetéseket engedték el, a melyeket az egyház rótt ki a bűnösökre. Csakhogy a XVI. század lelki házalói mást mondtak ám. Ők a bűnbocsátó cédulákat úgy ajánlották, mint a melyekkel hitelt nyithat az ember a mennyben. A nép azt hitte, hogy a számadás napján e cédulák mind ott lesznek a Biró kezében. Be lesz írva egyfelől: elköve­tett ennyi meg ennyi rablást, gyilkolt, rágalmazott, paráz­nálkodott s a másik oldalon ott lesz a szentek érdemeiből annyi, a mennyiért a bűnös lélek a pápának megfizetett, így kell érteni a bűnbocsátó cédulákkal űzött visszaélést. Ha valaki azt kérdezte volna Leótól, hiszi-e, hogy cédu­láinak oly nagy ereje van, azt felelte volna hivatalosan: az egyház mindig tanította, hogy a pápa osztogatja azo­kat. Bizalmas emberének pedig azt mondta volna: ha a nép bolond, nem az ő dolga, hogy felvilágosítsa. A pénzgyűjtés hát folyt s az ügynökök eljutottak Szászországba is. A pápa megvette a mainci érseket is, Erasmus barátját, neki Ígérvén a zsákmány felét. A püs­pök ügynöke Tetzel volt. Hírhedt ember; jól ismeri min­denki. Városról-városra járta be Szászországot s ajánl­gatta kincseit. Mindenhol nagy pompával fogadták. A házakat fellobogózták. A harangokat meghúzatták. Barátok és apácák hosszú menetben járdaltak kocsija előtt, melyen bársony vánkoson ott feküdt a pápa bullája. A templomok voltak az árúhelyek. Az oltárokat kicifrázták, a gyertyákat meggyújtották. Tetzel a szószékből fejtegette gyógyszerei-

Next

/
Oldalképek
Tartalom