Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-05 / 49. szám

nek hasznos voltát s ha valaki kételkedni mert, kiátkozással fenyegette. Tetzel kisérői pedig széjjeljártak s azt kiabálták : Vegyetek ! Vegyetek! Jól ment minden. Egyszer aztán a menet Wittenbergbe ért. Félszázaddal azelőtt Wittenbergben sem idézett volna elő a lélekvásár semmi különös változást. Az okosak, átlátva a szitán, hallgattak volna, a tömeg fizetett volna s egy hónap múlva feledték volna Tetzelt céduláival együtt. De a tudósok és a barátok közti harc, Erasmus és Renchlin iratai s Hutten Ulrik satirái forradalmat idéztek elő a lelkekben. Egy oly nemzedék nőtt fel, melynek lelkületét az egyházi hatóságok nem ismerték s Németország levegője telve volt villamossággal. Ha Luther magában áll, valószínűleg ő sem szól semmit. Egy egyszerű barát, hogy támadhatott volna a hármas korona fensége ellen ? De Luther tudta, hogy az ő gondolatai ezrek gondolatai. A zsarnokságot tűrik egy darabig az emberek. Az egyházi zsarnokságot is tűrték abban a hiszemben, hogy egy kis igazságtalanság és egy kis hazugság dacára is a zsarnokságjobb, mint az anarchia. De a zsarnokság is úgy szokott járni, mint a jéghegyek. Két harmadrészük a vízbe mélyed s csak egy harmadrészük lebeg a víz szine fölött. A tenger vize azonban melegebb, mint a levegő. Száz lábnyi mélységben langyos áramok mossák a jéghegy alját. Egyszer csak felfordul a ragyogó szép tömeg, mely úgy tündöklött a nap fényében s az Óceán eltemeti örökre. így történt a szellemi világban is. Luther tudta ezt és szólt. Félelem nem tartotta vissza. Tudta, hogy a veszély nem lett kisebbé, hanem inkább nagyobbá az által, hogy a nép vele tartott. Minél iszonyúbb a vihar, annál nagyobb veszély fenyegeti a kiemelkedő alakot. De ezért mégsem félt. Remélte, hogy nagy változások következnek s ha neki meg kell is halnia, hát — meghal. Erasmus nem szerette a veszélyt. »Nincs kedvem« írja Warhamnak — »életemet az igazságért kockára tenni. Nem való mindenki martyrságra s ha baj lesz, bizony én is Szent Pétert utánzóm. A pápák és császárok állapítsák meg a hitcikkeket. Ha jól megállapítják, annál jobb. Ha rosszul, én oda állok, a hol veszély nem fenyeget.* Ez azt jelenti, hogy Erasmusnak kisebb gondja is nagyobb volt az igazságnál. Ő is többre becsülte az igazságot a hazugságnál. De ha másként nem lehetett, egy kis hamisságot is elszivelt. Luther nem törődött a veszélylyel. Ezer életet is feláldozott volna, csakhogy agyonüthesse a hazugságot. Sokat beszélnek az emberek a hit általi üdvözülés tanáról, mint Luther legfőbb kincséről. E tan kiszabadítva a theologiai formulákból, a következőket jelenti. Az ész is azt mondja, hogy igazság és igazságosság kívánatos dolgok. Boldoggá teszik az embert s virágzóvá a társadalmat. De itt az ész megáll s az emberek nem halnak meg hasznossági elvekért. A hit azonban azt mondja, hogy igazság és hazugság közt áthidalhatatlan mélység van. Az egyik Istentől, a másik a Sátántól van. Az egyiket szeretni s a másikat gyűlölni kell. akármi történik is. Hogy miért, azt az ész meg nem értheti. Csak a jobb lelkek lelkiismerete érzi meg ezt. Mikor Tetzel bullájával és aranyos kocsijával, Wittenberg felé közeledett, Luther még mindig bízva az egyházi főhatóságokban, hogy majd a jó ügy mellé állanak: levelet irt a mainci érseknek. Az érsek a papírkosárba dobta Luther levelét. Sok adóssága volt. Pénzre volt szüksége. Tetzel vásárából nagy összeget remélt s ehhez képest egy szegény jelentéktelen barát panaszai ugyan keveset nyomhattak a latban. Most Luther a német nép lelkiismeretéhez fordult s kiszegezte tételeit. Ezek szerint a pápa nem bocsáthatja meg a bűnöket, hanem csak az Isten. Isten pedig azoknak, a kik őszintén megbánják vétkeiket, cédula nélkül is megbocsátja. Az egyház elengedheti az általa kirótt büntetést, de az egyház hatalma nem ér a purgatoriumba. Ha az Isten valakit a purgatoriumba helyezett, ki mondhatja meg, hogy kívánatos azt a lelket kivenni a purgatoriumból. Az igaz bűnbánat nem riad vissza a vezekléstől, sőt szereti azt. A püspökök alusznak. Jobb lenne a szegényeket segíteni az indulgentíákért vesztegetett pénzen. A ki látja, hogy szomszédja bajban van s a helyett, hogy segítene szomszédján, bűnbocsátó cédulát vesz, nem szerez kedvességet Isten előtt. Ki meri azt mondani, hogy sok pénzzel meg lehet gyógyítani az ember lelkét? Im ezek és ilyenek Luther tételei. A főpapok egyáltalán nem látták Luther tettének horderejét. A pápa megvetőleg mosolygott, mikor a tételeket olvasta: »Egy részeg német írta« — mondá — »majd ha kijózanodik, mást gondol.* A harc kitört. Tetzel zúgott. A dominicánus barátok pártjára álltak. Hochstrat, Reuchlin ellensége, azt kiáltotta Luther ellen: kínpadra, máglyára vele. A szerzetesek úgy csaholtak, mint veszekedő kutyák. Azt mondták, hogy akkor nekik semmi dolguk nem lesz, ha a lelkeket nem lehet a purgatoriumból kiszabadítani. Luther Leohoz írt levelében védi magát. Leo Rómába idézte a merész barátot. Wittenberg úgy tűnt fel a nemesebb gondolkodásúak előtt, mint fénylő szövétnek a sötétségben. Froude után angolból. (Folyt, köv.) Szabó Aladár. Vallástétel Krisztusról a XVI. és XIX. században. (Folytatás.) Nem hasonló bátorsággal és hűséggel kell-e vallást tenni arról dicső névről a tizenkilencedik században ? Testvéreim! Jézus nevének ellenségei, a kik akkor nem diadalmaskodhattak, talán napjainkban győzzenek, elnémuljanak-e most a keresztyének? Isten fiának szavát, a hit hősei meghallak s hűségük és bátorságukért elnyerték a győzelmi pálmát — s az a szó mihozzánk is intézve van : »valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt*. De hát tehet-e ma minden ember vallást Jézus Krisztus nevéről ? A kik vallást tesznek Ő róla, azoknak ismerni kell őt. És nem mindenki ismeri. Az embereknek két osztálya van. mint Jézus is mondja, vannak, a kik vallást tesznek 0 róla és vannak, a kik megtagadják. Tehát nagy különbség, nagy közbevetés vagyon az emberek között. Ez az első igazság, a mely szemeink láttára kifejlődik. Ez a különbség megvolt az apostolok idejében, megvolt a reformáció korszakában, a midőn egyrészről azok valának láthatók, a kik vallást tettek az igazságról; és másrészről, a kik ellene voltak. Ez a különbség meg van ma is. Most nem a különféle külső egyházakra gondolok. »Isten nem személyválogató« ; hanem azon különbségre gondolok, a mely megvan minden nemzetbeli és minden felekezetbeli emberek között, mindezek között vannak olyanok, a kik vallják és vannak olyanok, a kik elvetik az apostolok és reformátorok által hirdetett igazságot. Annak igazságát mindenkor elismerték, mindenféle bölcselet hirdette, hogy van különbség a jó és a rossz között, így különbségnek kell lenni e földön a jó és rossz, az igaz és gonosz, a szent és bűnös ember között; vagy mint -r