Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-05 / 49. szám

a kik alatt már nincsenek rendek, hanem csak különböző vagyonnal bíró osztályok, nincsenek személyes kötelezettségek az állam irányában, hanem csak pénzbeli tartozások. Az élet célja lényegesen a vagyonszerzés, a köztársaság nem az egyesek munkás részvéte által élő organismus, hanem a zsarnok által szabályozott gépezet. Csak ebben a korban kezdődik az a sajátságos római oktatás, a mely nem az általános jólét, hanem az aristokratia és plutokratia élvezeteinek gyarapítását célozza. Lényegében a hanyatló görögök oktatása volt az, a mely Rómában otthont nyert. A római ifjú, miután a görög rabszolga, a >paedagogus« vezetése mellett az elemi tárgyakban jártasságot szerzett — mint Horacius írja (I. 8. III. 12.) —• időtöltésből hellen gimnastikával, birkózással, ökölvívással, lovaglással és vadászattal foglalkozott. E mellett görög dalokat is tanult, és pedig nemcsak a szöveget, hanem a dallamot is. Azután a görög grammatikushoz került, hogy a görög nyelvet és irodalmat tudományosan tanulja. A római irodalom fejlődése megteremtette a római irodalomtörténetet is, és római származású grammatikusok is léptek fel. A grammatika után következett a rhetorika, a mit eleinte szintén görögök tanítottak, később azonban az ékesszólástannak latin tanítói is akadtak. A tanulmányokat befejezte a philosophiai tanfolyam, melyet az ifjak hosszabb görögországi utazással egybekötve, legszívesebben Athenben hallgattak. A gyakorlatban tehát a grammatika, rhetorika és dialektika (philosophia), v. i. az »artes liberales« képezték a szabadok méltó képzettségének feltételét. Az elmélet azonban kilenc, későbben hét tudományszakban való képzettséget kiván, t. i. a fentebbieken kívül a geometriában, arithmetikában, elméleti zenében és a csillagászatban való képzettséget. Az orvostudomány és építészet, valamint a jogismeret az »artes liberales«-től szigorúan elválasztott szakszerű képzéshez számíttattak. Midőn a római irodalom teremtő ereje és az irodalom iránti érdeklődés megszűnt, csak a hét szabad művészet kompendiumai menekültek meg a pusztulástól s maradtak meg a jövőnek. így származtatták át Augustinus, Marcianus, Capella, Boethius és Cassiodorus a középkorba az antik műveltséget Miként az országnak keleti, görög felében, úgy a nyugoti latin felében is azt eredményezte a vagyonos osztályok hatalma, hogy a liberális képzés nyilvános gondoskodás tárgyává lett. Minden nagyobb város fizetett grammatikusokat és rhetorokat, a kik a császártól ugyanolyan jogokban részesültek, mint Keleten. Szent Augustinus még 400 körül ezeket írja: >A rhetorok iskolái az egész világon tele vannak élettel, a tanulók lármájával«. Az elemi tanítás kizárólag a magántanítók (grammatisták, vagy literatores, vagy ludi magistri) dolga. Mivel a nyugoti országrészben későbben lépett fel az elnéptelenedés, mint a keletiben s egy bizonyos jólét tovább tartott, azért az elemi tanítók száma nem volt csekély. Az V. században azonban a társadalom gazdasági szétbomlása következtében úgy az alsóbb, mint a felsőbbfokú oktatás megszűnik. A római polgárok a túlságos adók miatt elhagyják városaikat és a germánokhoz menekülnek. A nagyon kicsiny és nagyon szegény városokban pedig a tanítók nem találnak foglalkozást. Ekként az oktatás VI. században Nyugot-Európa nagy részében csaknem teljesen megszűnt. Toursi Gergely 570 körül megvallja, hogy a latin nyelvben nem elég jártas s azt mondja, hogy alig akadna egész Galliában oly tudós, a ki valamely történeti munka megírását magára vállalhatná s csak igen kevesen vannak, a kik egy philosopháló »rhetort« megértenének. Az ókori társadalommal együtt az ókori oktatás is megsemmisült. (Folyt, köv.) Adorján Ferencz. TÁRCA. Erasmus ós Luther kora. Három felolvasás. II. Két reformátor. (Folytatás.) Tizenhat évvel Erasmus születése után, Szászországban. Eislebenben egy kicsike házikóban jött a világra Luther Márton. Atyja, János, derék, igyekvő és értelmes parasztember volt, a ki ép oly jól értett a földmíveléshez, mint a bányászathoz. Márton testvéreivel együtt szigorú nevelésben részesült, nagyon is szigorú nevelésben, a mint azt egy későbbi nyilatkozata bizonyítja. »Légv szelíd gyermekeidhez* — így írt Luther Márton egy alkalommal barátjának — »büntesd őket, ha hazudnak vagy lopnak, de ne légy túlszigorú. Helytelen dolog, ha a gyerek körtét vagy almát szakít a fáról titokban, de mégsem oly súlyos vétek ez, mintha pénzt csen el. Szinte borzadok, a mikor arra gondolok, hogy mi mindenen kellett keresztül mennem. Anyám egyszer egy pár dió miatt véresre vert. Persze, jót akart vele, de mégis sok volt a jóból*. Az iskolában sem bántak vele valami gyengéden s a szenvedéseire való visszaemlékezés csak késztette később hogy kis fiúkhoz és leányokhoz barátságos legyen. »Ne bánjatok keményen a gyermekekkel!* szokta mondani. »Sok fenséges jellemet tett már tönkre a nevelők durvasága. A beszédrészek valóságos kinzó eszközök. Egyszer valamelyik ige hibás ragozása miatt tizenötször korbácsoltak meg egv délelőtt. Büntessétek a gyermeket, ha kell, de legyetek hozzá szeretetteljesek. Használjátok a cukornádat, de ne csak a nádat, hanem a cukrot is.« A ki így beszél, az nem demagóg, sem nem fanatikus, hanem gyengéd, melegen érző szív. Tizenhét éves korában, Mártonunk az erfurti egyetemre ment. Ott aztán alamizsnából élt. Nem volt ez szégyen az akkori időkben. A fiatal Mártonnak szép hangja s jó füle volt. Énekelgetett hát az utcákon s így kereste kenyerét. Még nem határozott véglegesen, hogy milyen pályára lépjen. Ekkor történt, hogy a villám egyik kedves barátját lesújtotta. Luther megrendült! Bezzeg Erasmus csak filozofált volna ily esetben. Egyszer a villám valami puskaporraktárt robbantott fel abban a városban, melyben Erasmus megszállt Egy bordélyház is odaégett. A város lakosai azt mondták, hogy az Isten a bűnt büntetni akarta bosszúságában. Erasmus azt jegyezte meg, hogyha egyáltalán bosszúságról szó lehet, csak azon lehet boszankodni, hogy mért teszik a puskaporraktárt olyan helyre, a hol felrobbanása veszélyt okozhat. Luther nem volt ily túlérett. Érzelmei azonban hevesebbek, képzelete élénkebb volt, mint más ifjaké. Barátjának halálában a mindenség Urának kezét iá'ta. Lelkiismerete megrémült. Ügy érezte, hogy egész életében vezekelnie kell iljúkori vétkeiért. 0 is barát lett hát, mint Erasmus. Őt ugyan senki sem kényszerítette. Luther János nagyon jól tudta, hogy a szent férfiak miben találják gyönyörűségüket és egyáltalán nem kívánta, hogy fia szerzetessé legyen. De Márton mégis az lett, mert az ő hite szerint a barátok éjt-napot imádkozással töltenek s úgy vágyott bűnbánatának hevességében melléjök térdelni. Ily hangulatban lépett be az Ágoston-rendüek szerzetébe. Erfurtban. Nyomorúságának és bűnösségének tudata szinte tönkre tette. Mint Pál, ő is felkiáltotta: kicsoda szabadíthat meg engem a halál e, testéből ? És kínozta,