Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-05 / 49. szám

pesti ref. egyházunknak mintegy 35 egyházközségre kellene oszolnia, ugyanannyi templommal és lelkészszel. A skót presbiteri egyházalkotmány, mint láttuk, teljesen demokratikus; tehát sokkal több jogot adott a nagy tömegnek az egyház kormányzatában, mint a mennyit a skót királyok és nagybirtokos főnemesek megengedhetőnek tartottak, a kik jobb szerették volna a népet kiskorúságban hagyni. A királyok az egyházat nem oly intézménynek tekintették, a mely az emberek lelkét megnemesíti, fölemeli; hanem olyannak, mely nekik segítségükre van a nemzet kormányzásában ós a nép féken tartásában. Tehát a Stuártok (a XVI. század végén és a XVII. században), kik egyszersmind Anglia és Skótország királyai is voltak, igen óhajtották volna a skót presbiteri egyházalkotmányt az angol püspökivel fölcserélni, úgy gondolkozván, hogy »az egyház könnyebben hóclol akaratuknak, ha a sok presbiter helyett csak néhány püspök kormányozza a. A skótok azonban férfiasan védelmezték egyházuk alkotmányát az állam beavatkozásai ellenében. Jellemző erre nézve az a beszéd, melyet egy bátor skót pap, Melville, mondott 1596-ban VI. Jakab skót királynak. A király be akart avatkozni az egyház belügyeibe. Midőn e miatt országszerte nagy elógületlenség támadt, a király szűkebb körű tanácskozásra hívott össze néhány nemest és papot, kik közt Melville is jelen volt. Ez alkalommal mondta Melville a királynak a következő emlékezetre méltó szavakat: »Felség, ki kell mondanom, hogy Skóciában két király és két ország van; az egyik király Jakab, az állam feje, a másik Jézus Krisztus, az egyház fejedelme, a kinek országában VI. Jakab se nem király, se nem egyházfő, hanem egyháztagcc. A XVII. században sokat harcoltak a skótok, ép úgy mint mi is magyarországi protestánsok, egyházuk szabadságáért, s a skót nép ma is büszkén emlegeti a nemzeti szövetkezetet (National Covenant) s a Covenantereket, kik, ha kellett, óltöket és véröket áldozták egyházuk ügyéért. Végre a század végén, 1690-ben orániai Vilmos király megerősítette a skót egyház jogait s ettől fogva a skót presbiteri egyház államegyh azza lett, s szükségletei legnagyobb részt régi állami alapítványokból fedeztettek. De az állammal létrehozott eme kapcsolat sem vált üdvére az egyháznak. 1707-ben Anglia ós Skócia egy királysággá egyesült s az arisztokratikus angol alkotmány erős nyomást kezdett gyakorolni a skót egyház demokratikus szervezetére. Az angol parlament 1712-ben megalkotta a patronusi törvényt, mely megvonja a presbiteri egyház tagjaitól a lelkészválasztás jogát s a földesurakra ruh azza azt; hogy ők töltsék be a nekik tetsző papokkal a földbirtokaikon megüresült lelkészi állomásokat. Ez a törvény több mint másfél századon át tartotta izgalomban a skót egyházat, szaggatta azt pártokra s adott okot több kisebb egyháznak, s végre a Szabad Egyháznak az államegyházból való kiválására. A mult század elejétől lógva a mérsékelt (moderate) és az evangeliumi párt állott egymással szemben a skót egyházban. Amaz, mint neve is mutatja, jobban hozzásimult az államhoz, emez az egyháznak a maga belügyeiben való szabadságát vitatta s a lelkiekben a Krisztus fejedelemségén kívül más hatalmat nem akart elismerni az egyházban. Mondhatnók, hogy amaz volt a közönyösek, emez a buzgók pártja. Amannak papjai rationalisták voltak s csak az észre, az értelemre akartak hatni préclikálásukkal; emennek lelkészei a vallásos kedély ápolását célozták az evangelium tanításaival; amazok csak a morált fejtegették, ezek a váltság tanával vigasztalták s buzdították jóra a bűnösöket. Amaz a keresztyéni szeretet munkáit illetőleg tétlenségbe sülyedt, emebben friss élet kezdett fölpezsdülni. A mult század utolsó tizedében az evangeliumi párt indítványba hozta a missziói működés megkezdését, de az egyetemes gyűlésen az ellenpárt leszavazta az indítványt. A jelen század elején azonban már erősödött az evangeliumi szellem. Az egyház megkezeli belmissziói működését azzal, hogy közadakozásból 200 templomot építtet az ország oly vidékein, hol a népesség szaporodása ezt szükségessé tette; alapokat gyűjtenek külmissziói célokra is s elküldik első misszionáriusaikat a pogányok, közé Indiába s a zsidókhoz az európai continens több országába. Most már a megerősödés s hatalmas tényekben is nyilatkozó evangéliumi szellem az egyház alkotmányát is szabaddá akarja tenni. Az egyetemes gyűlés 1834-ben törvényt hoz, mely megtiltja a presbitériumoknak a patronustól ajánlott oly pap fölszentelésót, a ki ellen az egyházközség férfi tagjai többségének kifogása van. Világos, hogy az egyház eme határozata s az állam patronatusi törvénye egymásba ütközik, s látható volt, hogy ha egyik fél sem enged, a válságnak előbb-utóbb be kell következnie. Voltak esetek, hogy a lelkész nem foglalhatta el állomását, mert a presbitérium nem szentelte fel; viszont megesett, hogy az egyetemes gyűlés letett oly papokat, kik az egyházi törvény ellenére fölszentelték a patrónus ajánlotta jelöltet. A jogaikba nem léphető papok a világi törvényszékhez fordultak orvoslatért, s ez, természetesen, az állam törvényei szerint ítélt. A nép, az egyház szabadságán