Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-31 / 5. szám

keverése által aztán ki is esik az alaphangból s nem tudja erőteljesen felmutatni az ellentetet a Sodomát elvesztő, büntető Isten és a mindeneknek életét akaró s ingyen kegyelemből megtartó Atya között. Pedig ennek kellene a a gondolatmenetnek lennie. A XI. (Jézus megkisértetése) egészben véve jó homilia s általában a homiliákban (már a IX. és X. is az volt) jobb, mint a synthetika beszédekben. A tárgyalás is sikerült ; de nem mutat rá itt sem arra az erőre, a melylyel Jézus diadalmaskodott és mi is győzedelmeskedhetünk a kisértések felett; vagy a mennyiben egy újjmutatással utal is erre. a tárgyalásban ezt nem igazolja, nem bizonyítja, hogy meg is győzzön ez erő megtartó és ellenálló hatalmáról. A 112. lapon van annyi evangéliumi gondolat felhalmazva, szinte összezsúfolva, hogy ha azok közül csak egyet-kettőt fejtelt volna is ki, az egész beszéd mindjárt gazdagabb lett volna és nem maradt volna meg bizonyos egyoldalúságban és a kérdésnek inkább közönséges, megszokott, mindennapi tárgyalásában. »Az élet keresztje« (XII.) egészen a megszokott keretekben van felállítva. Egészen közönséges magyarázata a Lukács IX, 23-nak. A ll-ik rész vége félé pedig olyan gondolatokat hoz be a tárgyalásba, a melyek egyáltalában nem tartoznak az alapigék eszmekörébe. A theodiceai magyarázgatások önmagukban helyesek; de nincs helyük ebben a. beszedben, a melyben csak Jézus követhetésének a feltételéről lehet textusszerűleg szó, egyebről semmiről; de ezt aztan egészen ki kellett volna fejteni. A XIII. (közönséges) Jakab V, 13. verse felett egyike a legjobbaknak, főként a II. részében. Az I. részben van valami kesernyés túlzás az élet szenvedései feltüntetésében ; s épen a II. részből látszik, hogy maga a szerző alapjában derültebb világnézletü, mert ez a rész sokkal természetesebb, közvetlenebb, mint az első. Meg az irálya is nemesebb. Hanem szerencsétlen egy példa az ott a 128—129. lapon! Nem alapgondolatában, mert hisz az gyönyörű és csak változata Gerok egyik kedves, naiv költeményének, hanem a kivitelében. A kidolgozás, az elbeszeles túltömörsége felreértésre ad okot s nem a kivánt célt éri el. Azt vagy meg kell toldania nehánv magyarázó szóval, vagy el kell hagynia, avagy pedig az egész anyagot máskent kell csoportosítnia annak, a ki esetleg e beszedet reprodukálni akarja. A XIV. és a XV. beszédek gyermek-isteni tiszteletek alkalmával mondattak. A XIV. roppant messziről kezdi s nehezen megy rá tulajdonképeni tárgyára. Elég gyermekies akar lenni s túlbőségénél fogva fárasztóvá válik. De már a 138. lapon a 2-ik kikezdéstől fogva igen kedves, szerniéltető és a tárgyhoz szól. Van benne néhány megragadó gondolat; azonban egészében mégis kevésbbé gyermekeknek való. Reszemről azt hiszem, hogy sokkal építőbb és érthetőbb lett volna, ha arról a szeretetről beszelt volna, a melylyel Jézus a gyermekeket ma is magához hívja, bocsatja és megaldja. Csak a kepzeletben és nem a valóságban van az, a mit a gyermeki szerző a gyermeki tiszta szívről mond a 142. lapon. Az meg már a paedagogiai tapintat ellen vét, a mit ugyancsak ezen a lapon ekként fejez ki: >tisztának meg akkor is, ha — Isten őrizzen! — talán otthon szüleik, testvéreik szájából valami rosszat hallanának; vagy ha otthon nem, hát akkor künn az utcán, vagy ott, hova a nagy emberek mulatozni járnak s hova — bizony elég rosszul történik! — olykor az alig felserdült gyermekeket is elviszik meggondolatlan szülőik« stb. Ezt a szüléknek kell prédikálni s nem a gyerekeknek! A XV. beszéd már jobb a XlV-nél. Közérthetőbb, mélyebb és kedvesebb. A XVI-ikat, a »kövessük az igazságot* címűt az alkalomból mondotta szerző, mikor a jezsuita misszió Sárkeresztúrott járt. Textusa a tehető legjobban választott, alapige. (Eféz. IV, 14, 15.) Hitvédő inkább, mint polemikus. Nekem úgy tetszik, hogy hasonló alkalomkor én aggresszivebb lennék. A Méliusék és a Bornemisszáék erejéből kellett volna nekünk valamit, örökölnünk, jó hasznát vennők ezekben a »veszedelmes idokben«-ben! A beszéd különben tanult, jól képzett történeti ismerőre és dogmatikusra vall. A XVII. számú beszéd a prot. egyház százados örömünnepén mondatott. Eszméitető és tanulságokban gazdag. A XVIII. alaphangját és eszméjét az 1848. március 15-iki eseményekre való emlékezés adja meg. Készséggel és örömmel kell elismernünk, hogy szerző megragad, úgy látszik, minden alkalmat, hogy azokkal az érzésekkel és gondolatokkal egybehangzólag hirdesse az igét, a melyek épen hallgatói lelkét eltelik. Ezt a beszédét hazafiasság, melegség, lelkesedés hatja át s a szabadság, egyenlőség és testvériség nagy eszméit odaállítja az evangélium világításába. a melyben még felségesebbek és igazabbak, mint a politikai, vagy a társadalmi nézpontrói. Sajnálom azonban, hogy azt már nem mondhatom az utolsó, a XIX. számú beszédből, hogy ez is az evangélium szempontja alá volna helyezve. Pedig Kossuth temetése napján, a polgári szabadság nagy bajnokaról emlékezve, milyen szépen lehetett volna szólani a szent égi szabadságnak isteni felkentjéről és megvalósítójáról! Az emberi nagysággal szembe állítani az örök isteni nagyságot! De ezt szerző nem tette meg s bibliai textus alapján, templomi szószékről elmondott egy olyan beszédet. a melyet, ha a népkörben olvasott volna fel, ott egészen helyén lett volna; de a templomban semmiképen nem! Egyetlen egy vallásos gondolat sincs benne. Puszta ember-dicsőítés. Az egyházi beszédnek még a külalakja sincs meg benne, a tartalma annál kevésbé. A vesztés nagysága felett érzett hazafias fájdalma elfeledtette szerzővel, hogy a »fő és végcél mindig : a gyülekezet építése. Isten országának mentül hathatósabb terjesztése*. Nem, a szerzőnek nem ezzel a beszéddel kellett volna a kötetet bezárnia, s akkor nekem sem a bírálatot. Valami olyan második adventi, vagy húsvéti, avagy olyan bűnbánati beszédet kellett volna adni, mint a minők e kötetben vannak. Szerző egyénisége, ereje, hite, reménysége azokban van! Ő egy mély vallásos kedély és az evangéliumot szereti. Ez a világ az övé. Ne is engedje magát soha semmi által abból a világból kiragadtatni! Mikor azon a talajon mozog, akkor mindig egyszerű, természetes és választékossága mellett is közvetlen; mihelyt arról lelép, negélyessé. keresetté válik s untalan arra van szüksége, hogy összeállított antológiáiból válogasson idézeteket és ezeken tolja tovább gondolatait. Mikor nem csinál egyebet, mint csak textusát fejti ki és nem kalandoz el annak körén kívül: olyankor egész beszéde, irálya olyan könnyed, szinte érzi az ember, hogy valóban inspiráció szülte azt, de annál inkább meglátszik aztán a nehéz munka azokon, a melyeket nem a szentírás ihletett, hanem eléjük a bibliai hely csak motto gyanánt került. Az embernek igazi erőt csak az ád. ha géniusát szabadon követi s annak a sugallatából alkot. »Ne legyenek te néked idegen isteneid !« Kenessey Béla.