Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-31 / 5. szám

3. Speculativ Istenfogalom. Trinitas, analogiai; modalismus. Augustinus theologiájának kiindulási pontja az Isten fogalma. >Istent és a lelket akarom ismerniÉs már e főtanban jelentkezik az elemek különnemfísége. Isten az örök változhatatlan lét; minden létező csak annyiban létezik, a mennyiben a legfőbb létben részt vesz. Istenben semmiféle változást vagy különbséget nem szabad föltennünk. Mégis ez a magában véve különbség nélküli lét háromságos, mert meg kell különböztetnünk benne az Atya, Fiú és Sz. Lélek-Istent. Mind a háromnak egy és ugyanazon essentiája van, a melyben különbség nincs, a melyről semmiféle tulajdonságot nem lehet kimondani, mégis mind a három egy-egy személy, a melyek csak egymáshoz való viszonyuk szerint különböznek. T. i. az Atya nemz, a Fiú nemzetett, a Szentlélek pedig kiindul az Atyából — és Fiúból. De úgy ezen tevékenységekben, valamint a világhoz való viszonyukban a három személy mindig egységes, a mennyiben egy személy soha külön nem működhetik, hanem csak a másik kettő közreműködésével; a Fiú és Lélek a nemzésnél és illetőleg kiindulásnál tevékeny részt vesz. Nem tagadhatni, hogy e tanban az egvség, az egyszerű lét, annyira előtérben áll, hogy a személyek különbsége elvész. — Augustinus különféle analógiákkal igyekszik megmagyarázni a háromságot. A teremtés csak az Atyának tulajdoníttatik ugyan, mégis az egész szentháromság munkája, a mely teremtőjének, azaz a trinitasnak lényegét tükrözteti. Minden létező különbözik az egyszerű, legfőbb léttől és mégis csak annyiban létezik, a mennyiben azzal jazonos. Az egyszerű, különbség nélküli lét, továbbá a külön lét, melyben az egyes dolgok egymástól különböznek és végül az általános és külön lét megegyezése: a trinitas képe. Magasabb analógiát lát az öntudat keletkezésében. Szerinte lelkünk három alaptehetsége az emlékezet, az értelem és az akarat: az emlékezetben levő kép az értelemmel egybekapcsoltatik, tehát az emlékezet szüli az értelem gondolatát, a mi pedig az egybekapcsolást végzi, az az akarat. Mivel azonban az emlékezet is még részben az érzéki világgal érintkezik, a mennyiben ennek képeivel telik meg, azért a legtisztább analógiát az emberieken fölülemelkedő egyedül Istenhez vágyódó, mert tőle származó tiszta észben látja, a mennyiben megvan az örökkévalóság tudata, a bölcsesség és a boldogság. A szeretet is a trinitas képe, mert e hármat lehet benne megkülönböz'etni: a ki szeret, a ki szerettetik, s maga a szeretet. Az isteni önszeretetben e három egy. Azonban Augustinus ezen és egyéb hasonlatairól intőleg megjegyzi, hogy a különbségeket, melyek a báromság analogonjai, nem szabad annyira különváltaknak gondolnunk, mint a földi dolgokban, mert »mi az egységből a változatosságba sülyedtünk*. Lényegileg véve tehát e tant, a három személy nem személy, hanem csak egy személy három létezési módja; Augustinus nem kerülhette ki a modalismust, sőt az egységet még az oekonomiai háromságban is erősebben hangsúlyozta, mint igazhitű elődei. Isten egyszerűségének gondolata, melyet Plotinustól vett át, megfért ugyan még valahogyan az újplatonismusnak háromságtanában, a mely emanatistikus, de nem az egyház háromságtanában, a melynek subordinationismusát épen Augustinus küszöbölte ki végképen. 4. Krisztus mint a megtestesült Ige; két természete. Isten fogalma természetesen a christologiai dogma alakulására lényegesen befolyt és itt is az újplatonikus gondolatnak és az eladdig fejlett egyházi tannak ellentmondását szülte. Krisztus nem lehet csak az igének megtestesülése. mert az Ige vagy a Fiú külön nem áll, hanem csakis a háromságos és mégis önmagában változatlan istenséggel együtt. A teljes istenség megtestesülése sem lehet, mert Istenben nincsen változás, tehát nem egyesülhet az emberrel, a testtel, a mely mint ilyen változandó. Augustinus elfogadja a Krisztus két természetéről való tant, de ezeknek személyi egységét nem tudja biztosítani. Isten Krisztusban az maradt, a mi volt Krisztus nélkül; úgy az isteni természet (substantia) mint az emberi teljesen változatlan Krisztusban, egyik sem egyesül a másikkai, mindenik azt végzi a mi sajátja, a mi Jézus életében emberi azt az ember, a mi isteni azt az Isten végezte. Egységről tehát következetesen nem lehet szó, mert az isteni és az emberi tulajdonképen kizárja egymást, miként az állítás és tagadás. Mivel Krisztus közbenjáró Isten és ember között, azért Istenember: a két természetet Krisztus személye köti egybe. De ezen egységnek, azaz az örök Isten megtestesülésének lehetőségét Augustinus nem mutatta ki. Csak az eretnek szélsőségeket zárja ki: Jézus, az ember, nem érdemei, erkölcsi tökéletesbülése alapján jutott a Fiúval egységbe, a mi ebionista nézetre vezetne, és az emberi természet nem olvadt bele az istenibe, a mi doketismus volna. 5. Vallásos Istenfogalom; a történeti Krisztus fontossága ; Jézus az ember, a közbenjáró. Azonban Augustinusnak theologiája és christologiája nem tisztán speculativ; Istennek merev fogalmát áttöri a szentírásnak eleven Istenképzete, a mesterkélten szerkesztett Krisztus helyébe a történeti Krisztus lép. A dogmatikus nem tudja elfojtani vallásos érzületének hevét, a lélek élő Isten után vágyódik, a kit Krisztusban megismerhet. Isten nemesik az egyedüli legfőbb változatlan lét, hanem a legfőbb jó is, és nemcsak minden létező Istentől való, hanem egyúttal minden jó. Ezen jó az emberre ellenállhatlan vonzó erőt gyakorol és így mint szeretet nyilvánul: Isten a szeretet. Ez a szeretet Jézus Krisztus történeti személyében tárul föl előttünk teljes gazdagságával. Hogy Isten a legfőbb jó, maga a szeretet, azt egyedül Krisztustól tudjuk. Mindaz, a mi jó, egyedül Istentől való: erről tanúskodik Krisztusnak élete. Itt már Augustinus vallásos tapasztalata jut szóhoz, eleven vallásossága, mely minden speculatio dacára szorosan Krisztus történeti megjelenéséhez ragaszkodik. Ez az alázatosságában oly annyira fenséges Krisztus nem bocsájtotta el őt még akkor sem, mikor ő messze eltávozott tőle, ez törte meg végre büszkeségét, hogy őt megalázván fölmagasztalja. Egyedül Krisztus vezethet el Istenhez, ez volt Augustinus közvetlen tapasztalata és ezért, első sorban ezért Krisztus a közbenjáró Istenember. Azt az Istent, a kit újplatonikus elméletével elérhetetlen magasságba helyezett, szive egész hevével magához ragadta Krisztusban. Benne találta meg az embert, a ki mint ilyen az ő testvére, a kinek teste és vére volt, mint néki magának és a ki mégsem olyan volt mint ő, mert egyúttal Isten is. Krisztus személye biztosítéka annak, hogy a mi az értelem előtt felfoghatatlan, t. i. végetlennek és végesnek. a létnek és nemlétezőnek, erkölcsileg véve a jónak és nem jónak egymáshoz való közeledése és elvégre egyesülése, hogy ez valósággal lehetséges. így tehát Krisztus magának a vallásnak, Isten és ember viszonya lehetőségének a biztosítéka. így változik át a mereotheologia christocentrikus vallássá, a mely visszahat arra is. Mert Krisztus személyének benyomása magyarázza meg, hogy Augustinus az