Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-14 / 46. szám

firmáció is van olyan fontos dolog, mely megérdemel egy szószéki beszédet! És nem lehetne-e a konfirmációt áttenni például a reformáció-ünnepre ? Hiszen mikor a reformáció emlékét ünnepeljük, akaratunk ellen is szólnunk kell az ifjabb nemzedékhez, s mikor konfirmálunk, alig tudjuk megállni, hogy gondolatainkkal, beszédeinkben vissza ne szálljunk a reformáció korának szép kies folyóvizeire! Ez a két alkalom — mint az elmélet és a gyakorlat — egymást egészíti ki, egymásra hivatkozik, egymásra kiált. Természetes, hogy ez esetben a konfirmációhoz való készületet összeköttetésbe kellene hozni a reformációünnephez való készülettel. Es lehetne is. Mert a konfirmációi oktatást lehetne végezni a hétköznapi isteni tisztelet végeztével a templomban s be lehetne osztani úgy, hogy hetenkint bizonyos napon, vagy napokon — melyekről a hívek értesítve lennének — a tulajdonképeni konfirmációi tananyag feldolgozása után, a reformáció körébe vágó egyháztörténeti (vagy felváltva bibliai) előadások tartatnának a megjelent hívek s a konfirmándusok előtt. S e készületeknek, ez előadásoknak betetőzése lenne a reformáció-ünnepe. És nem lenne-e kétszeresen lélekemelő a mi refor máció-ünnepünk, ha akkor, midőn a multak dicső emlékeit ünnepeljük: összeölelkeznék a múlttal a gyülekezet ünneplésében a jelen, a konfirmándusok felavatásában a jövő? S mikor a mi hitünk templomának megújításán örvendezünk, ugyanakkor illesztenénk be az újonnan kiválasztott köveket ennek élő kövei közé? És nem lehetne-e ezen a nyomon tovább folytatni mindenütt a lelkész egyéniségének és belátásának megfelelő s a gyülekezet lelki szükségei szempontjából kívánatos belmissziói működést? Azt hiszem, igen. Állításom mellett több indok szól, ellene talán csak ez az egy, hogy olyan helyeken, hol a tanév október közepén, végén kezdődik, nehéz lenne a konfirmándusokat összehozni s nem lehetne az oktatást okt. 31-ig bevégezni. ITgyde e mizériával részint a népoktatási törvény, részint tanügyünk fellendítése szempontjából előbb-utóbb le kell számolnunk. így lenne csekély véleményem szerint a reformációünnep és a konfirmáció — akár egymással összeköttetésben, akár külön-külön — egy alkalmas kiindulási pont a további munkára. Egy lábnyom, mely eleinte talán elvesz a puszta homokján, de hatalmas ösvény keletkezhetik nyomában. Mustármag, melyből idővel terebélyes fa növekedhetik. Üj bor ó-tömlőben. Kerca. Rácz István, ref. lelkész. ISKOLAÜGY. Depreeatiói beszéd. Elmondatott Eperjesen, 1895. okt. 31-én, a tanári kar és a tanuló ifjúság előtt. Mélyen tisztelt kartárs uralc! Kedves ifjak! A visszatérő év és nap újra meg újra visszahozza a nagy események emlékezetét. A visszatérő emlékezettel visszatérnek, illetve felújulnak sziveinkben azon magasztos érzelmek, melyek a nagy események képének felújulásánál önkéntelenül fakadnak. Úgy hogy ha nem akarnók is, mégis helyt foglalnak azok lelkünkben. Azok az eszmék, azok az érzelmek dagasztják keblünket, melyeket a nagy napok keltenek. És ez, bár önkéntelenül, bár sokszor akaratunk ellenére van is, mégis jól van így. Mert új életet, új lelkesedést merítünk a nagyok életéből, tetteiből. Ilyen nap a reformáció évfordulója is. Önkéntelenül meghajlunk hősei előtt! Nem zárkózhatunk el nagyságuk vakító fénye előtt. Nem csoda, hogy ma midőn a reformáció évfordulóján itt összesereglettünk, szivünkben ezen világtörténeti esemény képével, felújulnak azon hódolat és elismerés érzelmei is, melyeket a reformáció hőseivel szemben érezünk. Ezt kifejezni is kívánjuk, s azért én is hangot adtam ennek! Ámde mi ma ezenkívül még egy más ünnepet is ülünk! S ez Krisztus értünk való egyesülésünknek nagy napja, az úrvacsorájához való járulásunk ünnepe a deprecatio. Nem idegen e két nap egymástól. Hiszen mind a kettő a megújulásnak napja. Amott megújul az egész nagy világ — a külvilág — itt megújul egész belső, kis világunk, lelkünk! Amaz meghozta a világnak az ölő betűtől való szabadságát, ez meghozza lelkünknek a bűntől való szabadságát. Amaz a lelkiismeret feletti zsarnokságnak, ez a bűnnek nyomasztó terhétől szabadít meg. Ime így kapcsolódik össze e kettő lelkünkben, ünneplésünkben! Mivel azonban a világtörténeti fontossággal, jelentőséggel bíró nagy reformáció emlékezetének e napnak más órája van kizárólag föntartva; s mivel a reformációnak nagy eszméit más ünnepély van hivatva méltatni; s mivel végül a mi itteni megjelenésünknek célja ez a másik, tudniillik a mi belső, szívbeli megújhodásunk, belső reformációnk : annálfogva én most ez utóbbiról kívánok szólani. Még pedig, hogy ez órának reátok nézve — kedves ifjak — haszna legyen, úgy, hogy felvetem a kérdést, hogy a ti belső reformációtok miképen mehetne végbe? Nézetem szerint a ti belső reformációtok úgy mehetne végbe, ha: 1. kevesebbet szórakoznátok, ha sziveiteket e világ örömei kevésbbé, legalább nem kizárólag vennék igénybe; 2. ha kevesebb rossz könyvet olvasnátok, ha lelkeiteket kevésbbé engednétek át a hiú eszméknek, ábrándképeknek, s 3. ha végül a házi isteni tiszteleteket nem hanyagolnátok el, hanem Istennek is szolgálnátok. I. Belső reformációtok úgy mehetne szerencsésen végbe, ha 1. kevesebbet szórakoznátok, ha sziveiteket e világ örömei kevésbbé legalább nem kizárólag vennék igénybe. Nem arról van itt szó, hogy visszavonuljatok még az ártatlan örömöktől is; még kevésbbé arról, hogy kivonuljatok a világból, az emberek társaságából és elkülönzött, talán a szerzetesihez hasonló életet éljetek. Nem! Hiszen ezt protestáns egyházunk nem kívánja, sőt határozottan ellenzi, helyteleníti és a nagy reformációnak egyik főfőérdeme abban rejlik, hogy e babonát, e túlzást legyőzte. De arról, hogy megszokjatok a komoly munka kipihenésére csak is ártatlan örömöket keresni