Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-14 / 46. szám

meg sem kezdődött faluhelyen a farsangolás, a házasságszerzések saisonja. És minél beljebb megyünk az idővel, annál jobban meggyőződünk arról, hogy azt az ürt, meív közöttünk s hiveink között készülődik, át kell hidalnunk alkalmas módon. Élénk figyelemmel kisérem eleitől fogva az ez irányban megindult mozgalmakat. Az utóbbi időben az egyházkerületeken, illetőleg ezek lelkészi, egyházi értekezletein, tanulságos értekezések meggyőző módon, a szeg fejére ütve mutatták ki azt, a mit ma már mindnyájan tudunk s megírták számunkra a vényeket is a szükséges orvosszerekhez. És mégis, eltekintve attól, hogy a kiáltó sző néhány helyen visszhangra talált: a sok jó akaratnak, a sok tudós és építő értekezésnek alig lett egyéb eredménye, minthogy néhány számra terjedő közölni való anyagot szolgáltattak az egyházi lapok számára. Nem lehetne-e, nem mondom kommandó szóra, de felsőbb egyházi intézkedésre, úgy a hegyen épített városokon, mint a kis falukban rátenni kezünket az eke szarvára ? Nem lehetne-e olyan kiindulási pontot találnunk, melyre reá állva egyházi életünk fellendítésének s a hitélet fejlesztésének tervbe vett szép épületéhez lerakhatnánk az első téglákat a nélkül, hogy újítanánk, külföldieskednénk, ájtatoskodnánk, a nélkül, hogy a pietismus, nazarenismus és a »vakhit* falra festett ördögétől rettegnünk kellene? Azt hiszem, igen. Ilyen alkalmas kiindulási pontnak gondolom reformáció-ünnepünket és konfirmációi szertartásunkat. Hogy mindegyik fontos és gazdag munkamező, mely jól mívelve dúsan fizet, abban egyetértünk, de azt hiszem abban is egyeznek véleményeink, hogy eddig nem volt kellőképen kultiválva. Tény, hogy néhány népesebb városi, különösen magasabb tanintézettel biró gyülekezetünkben ez ünnep az őt megillető ünnepélyességgel tartatik meg, de az is tény, hogy sok helyen a reformáció-ünnep alig több mint egy a többi vasárnapok közül, azzal a külömbséggel, hogy több vagy kevesebb hivatkozás történik — az alkalmi vagy átdolgozott beszédekben — a reformációra. Több melegséget, nagyobb ünnepélyességet ebbe az ünnepbe! Hadd legyen az olyan, a minő kálvinista embernek csak egy van évenkint s a mely alkalmas is legyen felekezeti öntudatának ébresztésére, folytonos ébrentartására, hitének erősbítésére! A római egyháznak van több szoros értelemben vett felekezeti ünnepe, minő például az eretnekségen vett diadal emlékére rendelt s tüntető pompával ünnepelt Űrnapja. Nekünk is van hazafias ünnepünk — márc. 15. — melyet ugyan nem liturgiánk vagy zsinat alapján, hanem szivünk sugallatát követve szoktunk megtartani, van már -— legalább embryo-ban — nemzeti ünnepünk (aug. 20.) de nincs par excellence kálvinista ünnepünk, vagy legalább nincs oly, és nincs mindenütt olyan, a minő lehetne, a minőnek lennie kellene! Igaz, hogy sokan írtóznak minden liturgiái újítástól, de ha legfőbb egyházi hatóságunk, a zsinat meg tudta határozni azt, hogy a végig begombolt s általában fekete ruhához milyen nyakkendő illik: nem tehetne-e egy másik zsinat, e fontos ünnepünket illetőleg némi célszerű újítást ? Újítást például olyan értelemben, hogy kimondatnék, miszerint minden kálvinista templomban a Reformáció-ünnep az eddiginél nagyobb ünnepélyességgel tartandó meg, hogy e fontos nap némileg kiemeltessék a többi vasárnapok sorából ?! Újítást olyformán, hogy ez alkalommal, a hol csak lehet, a már fennálló vagy felállítandó egyházi énekkarok harmonicus éneklése s úgy az ünnep napján, mint azt megelőzőleg több vagy kevesebb vasárnapon — esetleg hétköznapon — a reformáció körébe vágó egyháztörténeti szemelvények felolvasása által a hívek figyelme ide koncentráltassék, lelke mintegy foglyul vitessék?! Újítást végre olyformán, hogy ez ünnep neesak a jelen, hanem a jövő gyülekezetében is, necsak minden templomban, hanem — gyermek isteni tisztelettel vagy másként — minden iskolánkban is megünnepeltessék s így az egyházunkhoz tartozás élénk érzete, a hitélet s felekezeti öntudat Veszta tüze már itt élesztessék ?! És ha valamikor lehet, csekély véleményem szerint most lenne erre a legjobb alkalom, mikor külütnben is az újítások korát éljük, mikor hiveink százados kerékvágásból vannak minden átmenet nélkül kizökkentve. Ezzel kapcsolatban, ennek mintegy kiegészítéseképen másik alkalmas kiindulási pont lehetne a konfirmáció. Azt hiszem nemcsak nekem%

de másoknak is feltűnt már az, hogy református egyházunkban sokszor még a lényeges dolgokban is eltérők, sőt egymással ellentétesek a vélemények. Ezelőtt pár évvel, a tanítói javadalmak összeírása s a kántori javadalmak tervezett elkülönítése alkalmával a magyar ref'. egyháznak egyik igen tekintélyes része úgy informálta a vallásügyi minisztert, hogy e javadalmak legnagyobb része tanítói s csak igen csekély belőle a kántori, egy másik igen tekintélyes rész pedig azon álláspontot foglalta el, hogy e javadalmak alapjukban, tulajdonképen egészen kántori javadalmak. Vagy hogy újabb keletű példával éljek, okt. 1-je óta igen sok lelkész elengedi az esketési stólát, egy másik nagy tábor pedig — mert fárája más kerületbe esik — szedi az epret tovább. Ilyen formán vagyunk a konfirmációval is. Egyikünk nagypénteken, másikunk áldozó-csütörtökön vagy azután konfirmál. Egyikünk szép alkalmi beszédet mond, kézadással veszi be a gyermekeket, esetleg — mint Zempléniben láttam — elénekeltet egy szép éneket a konfirmándusokkal: a másikunk pedig, mini valami másodrendű dologra, ügyet sem vet a szószéken a konfirmációra, hanem megelégszik azzal, hogy az Úr asztala mellé állva alfától ómegáig elolvassa például a Tóth Ferenc agendáját (a gyermekek kézi könyvét), a mely lehet bizonyos tekintetben jó, de igen alkalmas arra, hogy a szülőket s növendékeket hidegen hagyja. Hogyan történjék, hogyan ne történjék a konfirmáció ? Nem parancsolja senki, nem tiltja senki. A hány ház, annyi szokás. Nagyobb egyöntetűséget, több melegséget a konfirmációba ! Hadd legyen az oly fontos, oly emlékezetes nap, mely a hivő életében csak egyszer fordul elő, akkor, mikor egyházának hű gyermekéül, öntudatos tagjául magát nyilvánosan lekötelezte! Hiszen ez egyházi szempontból mind a konfirmált gyermekekre, mind a szülőkre, mind általában a hívekre rendkívül fontos és mély benyomásokat keltő alkalom ! Hiszen — tisztelet annak a sokat emlegetett, de sokszor megtépett autonómiának — az egyetemes egyházra nézve nem lehet közönyös dolog az, hogy tagjai hogyan, mi módon avattatnak fél a zászló alá! ? Mindenekelőtt az időre nézve kellene egyöntetűség Mind a nagypéntek, mint az áldozó-csütörtök egész ünnepet kiván. A kereszten függő, vagy a tanítványoktól elváló Jézust, kiről ugyan mindig, de ez alkalommal ex theti prédikálunk: nehéz dolog összeköttetésbe hozni azzal a gyermeksereggel, mely hitbeli megerősítését s az úrvacsorával élésre való feljogosíttatását várja. Viszont a kon-