Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1895-10-31 / 44. szám
torok kiváló emberek voltak, a kik rendkívül nevezetes szerepet játszottak a világ színpadán. Az apostolokat kivéve, ember oly hatást a társadalom fejlődésére nem gyakorolt. mint ők. Ha a történelemnek van valami értéke, ily emberek élete, jelleme, tettei nem lehetnek ránk nézve közönyösek. A reformátorok története nem vész el a régi kor homályában. A tények lehetővé teszik, hogy alaposan tanulmányozzuk. Az igazság, bármi is az idevonatkozó igazság. kell, hogy valamennyiünket érdekeljen. Ha azt akarjuk, hogy minden civakodás, a mit a reformáció nagy mozgalma előidézett, megszűnjék, úgy kell tekintenünk a dolgokat, a mint voltak. Képzelődésekkeí támogathatjuk különleges elméleteinket, de az igazságot csak úgy találhatjuk meg, ha a tényeket elfogulatlanul vizsgáljuk. Fájdalom, a képzelődés sokszor meghamisítja a történeti igazságot. Vannak protestáns történetírók, a kik szerint a világot egy hazug zsarnok igázta le s a reformátorok, mint a világosság angyalai, úgy jöttek az emberiség szabadítására s a kik szerint csak árny van az egyik oldalon, csak fény a másikon. Forduljunk valamelyik pápista íróhoz s úgy látjuk magunk előtt a római egyházat, mint a szentek közösségét, mely egyebet se tett, csak nagy bölcseséggel vezérelte a lelkeket az üdvösség utaira. Ekkor a Sátán másodszor lépett a paradicsomba s megint elcsábította az embert. A lelkek elpártoltak tanítóiktól, tiltott gyümölcs után nyúltak s a szellemi anarchia hatalmasodott el. Az Ür ruháját darabokra tépték s a föld romlás és pusztulás színhelye lőn. Mindenik tél elfogult s a jellemek, tények és körülmények egyik theologiai tégelyben ilyen, a másikban egészen másforma alakot nyernek. Csak a nevek és számok maradnak ugyanazok. Mindenik fél olyan bizonyságot keres, a milyen neki tetszik. »Istentelen mesék*, így szólnak gyakran a protestáns polemikusok. »A protestáns történetírás« — mondja egy kiváló modern pápista ember — »merész hazugságon alapul«. Nincs kétség felőle, az igazság mind a két szélsőségtől távol áll. Nem állítom, hogy épen én mutatom ki az igazságot, kivált két-három előadás szűk körében. De ha mindent nem tehetek is meg, mégis tehetek valamicskét. Adhatok mindenekelőtt egy oly képet a római egyházról, a mely a lehetőségig hű. Nem félek a pápista ellenvetésektől. A mit mondok, azt pápista forrásokból merítem s oly hivatalos adatokból, a melyek a mozgalom kitörését megelőzték s a melyek összeállításánál senkinek sem állhatott érdekében az igazságot elferdíteni. A kérdés az: jól állt-e a világ, a mikor a reformátorok felléptek? Ha jól állt, akkor a reformátorok hazudtak. De ha nem állt jól, vagy épen Európa oly romlott volt, hogy azt tűrni tovább nem lehetett, akkor a reformációra nagy szükség volt. E kérdésre Anglia máskép felel ma, mint a hogy azelőtt felelt. Valamikor az angol nép szenteknek tartotta a reformátorokat. Ma van egy oly párt az angol egyházban, mely a protestantizmust gyűlöli s a reformátorok munkáját tönkre akarja tenni. E párt egyik tagja minapában Luthert eretneknek mondotta és tudják Önök, kivel állította egy sorba? Smith Józseffel, a mormon prófétával. Egy oxfordi tanár meg filiszteusnak, a választott nép elnyomójának mondotta Luthert, mint a ki ellensége volt a kulturának s az olyan okos embereknek, mint az illető tanár úr. Az ilyen állítások magokban véve figyelmet sem érdemelnek, de mégis fontosak, mert furcsa áramlatok jelei. Mások más szempontból ítélik el a reformátorokat. A szabadszellemű bölcselkedők, úgy találják, hogy Luther, Kálvin és Knox meg sem közelítik a bölcsész eszményét. Azt mondják róluk, hogy türelmetlenek, szűklátkörűek, üldözésre hajlandók s alig voltak jobbak, mint a pápák és bibornokok, a kik ellen küzdöttek. Lord Macaulay alig talál szót Cranmer iránti megvetésének kifejezésére. Buckle pedig Bonner mellé állítja Cranmert s nem tudja eldönteni, hogy melyik volt utálatosabb. S a német költő, a ki nagyobb ember volt, mint akár Macaulay, akár Buckle, azzal vádolja Luthert, hogy a haladást századokra visszavetette, mert a nép szenvedélyeit hívta föl ítéletre oly kérdések fölött, melyeket csak a tudósok dönthetnek el. Goethe, a mikor e véleményét nyilvánítja, Erasmusra céloz. Goethe azt hitte, hogy Erasmus járt a jó úton s ha Erasmus és a vele egy úton járók vehették volna át Európa vezetését, több igazság és kevesebb csalárdság volna köztünk, mint a mennyi van. A pártviszályok, a theologiai viták, az üldözések, a polgárháborúk, a vallásos villongások mind elmaradtak volna s a tudomány fejlődésével az emberiség látóköre is kiszélesedett volna. E véleménynyel szembe állítom az enyémet. Megmutatom, hogy mit akart Erasmus és hogy Luther miként rontotta el munkáját, ha ugyan itt elrontásról lehet beszélni. Mielőtt ezt tenném, egész nyíltsággal ki kell jelentenem, hogy a reformátorok az én véleményem szerint is, csak tökétetlenül fogták fel a türelem eszméjét. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy kikkel állottak szemben. Bizony eleinte nem akartak mást a reformátorok, mint szabadságot, hogy meggyőződéseik szerint gondolkodhassanak és szólhassanak. Nem is álmodtak arról, hogy másokat zavarjanak, bár tudták, hogy őket bántalmazni sokan készek valának. Macaulaynak eszébe juthatott volna, hogy Cranmer egész életén át abban a feltevésben dolgozott, hogy elevenen való megégetés lesz a jutalma. Az is lett. Németalföldön, mielőtt a pápisták közül csak egyet is bántalmazott volna valaki, rendeletet adtak ki a protestáns tanok elnyomására. E rendelet kötelezi a németalföldi tartományok lakóit, hogy *a szent római katholikus egyház tanait higyjék. A kik e parancsnak nem engedelmeskednek, azok gonosz csendháborítók, A ki az eretnekség bűnébe esik, élve kell eltemetni. Ila az ítélet végrehajtása jelőtt valamely férfi megtagadja az eretnekséget, csak fejét veszíti. Ha makacskodik, a máglyán veszszen el. Eretnekség miatt gyanús egyént t-enlú se fogadjon házába. Idegent csak úgy szabad befogadni a vendégfogadóba, ha igazhitüségéröl bizonyítványt hoz a papjától. Az inquisitió adja ki mindenkinek a gondolkodás módját s a tisztviselők támogassák az inquisitiót e munkájában. A ki tudja, hogy valahol eretnek rejtőzik, tegye meg a feljelentést-, különben maga is az eretnekség vádja alá esik. Olyan eretnekek, (jegyezzük meg jól e rendelkezés ördögi voltát), a kik más eretnekeket feladnak, bocsánatot nyernek, ha megígérik, hogy azontúl a római egijház ellen fel nem lázadnak«. E rendelet következtében több mint 50,000 embert öltek meg a németalföldi tartományokban. Gibbon azt mondja, hogy a türelmetlenség nagyobb vétek a protestánsban, mint a pápistában. De azt hiszem, hogy a fenti rendelkezések elkeserítették volna a legtürelmesebb embert is s Alva herceg alatt türelmetlenné vált volna a legfelvilágosultabb bölcsész is. Ezek után hadd szólok a római egyház állapotáról, a reformáció előtti időkben. Froude után angolból. (Folyt, köv.) Szabó Aladár.