Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-31 / 44. szám

A budapesti állami ipariskola 44.800 az iparos tanulók iskolái 75.000, az állami felsőbb kereskedelmi iskolák 49,575 és a keleti kereskedelmi tanfolyam költségei 13,000 forint. A nem állami kereskedelmi iskolákat 28,500 forinttal fogják segélyezni. Az emberbaráti intézetek közül a váci siketnémák intézete kiadásai 44,580. a siketnémák oktatására képző tanfolyam 6572, a vakok intézete 50 ezer és az államosítandó hülyék intézete költségei 22,928 forintra rúgnak. A kolozsvári siketnéma intézet részére 6700, az aradinak 500, a temesvárinak 3500, a kaposvárinak 1000 forint, továbbá a dadogók és hebegők tanfolyamára 1400 és az emberbaráti intézetek szakfelügyeletének költségeire 1400 forint. TÁRCA. Erasmus és Luther kora. Három felolvasás.* I. A római egyház a reformáció előtt. Hölgyeim és Uraim! Nem tudom, jól választottam-e felolvasásaim tárgyát. Valamikor — nem is oly rég volt — azt lehet mondani, vallással és politikával volt tele az emberi elme. A mi keveset egyébről tudtak az emberek, az mind vallásos gondolatokkal volt összekeverve. Egész a XVI. századig, művészet, tudomány, irodalom többékevésbbé alá volt vetve a theologiának. A bölcselkedők — már a milyen bölcselkedők voltak — kuruzslók és varázslók hirében állottak s a hír rendesen nem is hazudott. A csillagászatot csillagjóslással keverték. Az emberek azt tartották, hogy az orvos gyógyszerei semmit sem érnek, hacsak a pap meg nem áldja azokat. A legkiválóbb ügyvédek, követek és miniszterek rendesen püspökök voltak; még a harcolás sem volt tisztán világi foglalatosság. Valami fél tucat skót püspököt öltek meg Floddennél s még Henrik idejében sem találtak a coventry-i püspöknél, Lee Rolandnál különb embert, a ki méltó lett volna, hogy a wales-i csapatok vezényletét átvegye és a langolleni garázda rablókat elkergesse. A papság által hirdetett tanok, sőt a papság érdekei bejátszottak az értelmi fejlődés minden mozzanatába és a gyakorlati élet menetébe s ha a vallás terén a vélemények eltérnek, a társadalmi élet minden terén kitört a viszály. Ha az emberek vitatkozni kezdtek, akkor aztán ugyancsak vitatkoztak ám. A megállapodott hittételek ellenzőit úgy tekintették, mint az emberiség ellenségeit, a kik megérdemlik, hogy vad állatokat uszítsanak rájok s összetapossák őket, mint ragályt terjesztő magvakat. Három század mult el azóta: s az idők ugyancsak megváltoztak. A természet titkait megismertük. A különféle hitvallások hívei kezet fogva folytatják kutatásaikat. Pápisták, anglikánok, presbyteriánusok, lutheránusok, kálvinisták nemes versenye felvirágoztatja a művészetet és irodalmat, a kereskedelmet és ipart. Ugyanazokat a könyveket olvassuk. Együtt tanítunk az egyetemeken. Kezet fogunk egymással a gyűléseken. A birói székeken megfé* E felolvasásokat Froude a híres történetíró Newcastleben tartotta 1867-ben. Minden tételét nem írom alá. A római egyház szerintem sohasem volt oly tökéletes, mint a hogy ő rajzolja. De azt hiszem, ez a túlságos előzékenység a római egybáz iránt teszi Froude-ot alkalmassá a reformáció igazainak objektiv feltüntetésére. Fordító ! rünk egymással és békésen intézzük az ország ügyeit. Természetesen a szeretet összefűzi azokat, a kik egy úton haladnak. Látják, hogy sok dologban megegyeznek és a miben különböznek, az a megegyezést meg nem zavarhatja. Hiába akarják egymást gyűlölni, a barátság kötelei erősebbek. Igazán, az ellentétek dühössége az emberek nagy részére nézve, megszűnt. El sem tudjuk képzelni, hogy lehetne speculativ theologiai véleményért halálra vinni valakit. A legelvakultabb nép közt is lehetetlenség ilyesmire csak gondolni is és hogy lehetetlenség, az mutatja legjobban, mennyire változtak az idők. A formulák megmaradtak. Azok a formulák ezek, a melyek valaha annyi vért követeltek. De ma már jobban ismerjük egymást. A testvériség ezer meg ezer fonala köti össze az emberiséget. Némi eltérésért a formulákban nem leszünk egymás ellenségei. Ha valaki azt kérdezi, javult-e Európa, a békesség ez erősödését hozom fel bizonyságul. E békességet nem a vitatkozás szülte. Ma is vitatkoznak eleget azok felett a kérdések felett, a melyek a világot a XVI. században két részre osztották. Teljes győzelmet a pápisták sem arattak, a protestánsok sem. A vitázok saját pártjuk számára írnak s az ellenfelet meggyőzni nem bírják. A vitával egy kis keserűség is maradt s azt hiszem, a világ végéig is marad belőle valami. Sokszor, mikor boszús vagyok, szeretném, hogy a világiak a meddő szóharcot vívó papokkal úgy bánnának el, mint az egyszeri párbajozok segédeikkel. Beugratva a párbajozásba, az egyik fél azt súgta a másiknak: »Ha agyon lövi a segédét, én is lelövöm az enyimet«. A küzködő felek kibékülése nem ideiglenes fegyverszünet. A dolgok jobb rendje az, mely lassan, de folytonosan erősödve meghódította előítéleteinket. Ez a jobb szellem különösen abban nyilvánul, hogy intézmények állottak elő, melyeknek alapja a türelem, melyek a haszontalan civódásokat kizárták körükből s az embereket egyesíteni akarják, hogy oly tárgyakkal foglalkozzanak, a melyek gyönyörűségére vannak mindenkinek és senkit sem bántanak. Ha most már azt kérdik Önök, miért választottam mégis oly tárgyat, mely vitára adhat alkalmat: alig felelhetek kielégítően. Mondhatnám, hogy a XVI. századról tudok legtöbbet s ha egyáltalán valami tanulságost nyújthatok, úgy bizonyára leginkább a XVI. századból vehetem tárgyamat. Hisz életemben oly sokat írtam és olvastam róla. Mondhatnám azt is, hogy ama fenséges eredmény, melyről az imént szóltam, sok tekintetben a reformációnak tulajdonítható. A reformáció összetörte a bilincseket, a melyekbe a római theologia az emberi szellemet verte. Gondolkodásra kényszeríté a lelkeket s így léteit adott a tudománynak. A kölcsönös türelmesség megerősödésére is sokat tettek a reformátorok, bár részben öntudatlanul. A régi hitcikkek helyett más hitcikkeket állítottak. A világ egyik felét megnyerték, a másikat nem. Nemsokára kitűnt, hogy jóravaló emberek, a nélkül, hogy megszűnnének jóravalók lenni, különbözőképen gondolkozhatnak egyes theologiai kérdések felől. De nem ezek az okok választatták tárgyamat s nem is a különböző vélemények hevét mérséklő türelemről akarok szólani. Ha a reformáció csak hittételnek hittétel elleni küzdelme lett volna csupán, én a magam részéről nem foglalkoznám vele. Hit dolgában a vitatkozás semmit sem használ. Higyje mindenki azt, a mit lelkiismerete hinni enged. Csakhogy a reformáció nemcsak vélemények harca, hanem egy történeti nevezetes tény, melyet ép úgy lehet tanulmányozni, mint a természeti tényeket. A reformá-