Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-24 / 43. szám

a neve X-i gyülekezet, kik mindnyájan egyek vagyunk a Jézus Krisztusban. (Remélem azonban, hogy nem mindenben) Megkérdi: »mit tettek a papság érdekében azok, kik őket így számoltatni akarják?« mintha mondaná: »hol a napszám ?« és pedig előbb mintsem a munkába fogott volna. Van oly válasz, mely legsikeresebb evangelizációnak tartaná a nyomor eloszlatását, a földi jólét növelését. (<Szegények mindenkor lesznek veletek!) Én eddig azt hittem, hogy Jézus a szegényeden<k hirdetett evangéliumot. Feleletük azt mondja: hol van vagyoni jólét és kevés az egyházi teher és mégis hanyatlik a vallásosság, ott lehet és kell evangelizálni, ott meg is lesz a látszólagos haszna. »Olvasni nagyon szeretnének, de csak ingyen.« Közvetlen utána: »Iskolai, vagy népkönyvtár nincsen.® Miért ? ha nagyon szeretnek olvasni ingyen, hát lehet-e a vágynak jobban mint az iskolai vagy népkönyvtárak által eleget tenni? Hát olyan nagy erőfeszítésbe kerülne a »Koszorú* egy teljes példányát 40—80 krért megrendelni? avagy nem lenne érdemes a »nagyon szeretnének« vágyát egy kis igyekezettel kielégíteni ? Hiszen mustármagból nő a terebélyes élőfa! Hagyjuk, hagyjuk, nem akarok reerimináini, hanem az igazgató választmánynak — melynek ülésében résztvehetni körülményeim gátolnak — óhajtok referálni arról, hogyan áll nálunk az evangelizáeió és mily mértékben van, vagy lehet arra — nézetem szerint — nekünk szükségünk. Mindenek előtt megjegyzem, hogy az evangelizáeió sokat hangoztatott eszméje itt is sok jámbor lelket foglalkoztat, eltekintve azon kisebbségtől, mely minden ilyen törekvést úgyszólván megvetéssel néz le, s ki mondja rá a szentenciát: »Skócia ködös levegőjébe való, nekem ugyan nem kell«. A kik templomba járnak, azoknak nem^szükséges, a kik nem járnak, azoknak az evangelizáeió is fölösleges. Ugy van-e igazán ? azt most ne vitassuk; ne kérdjük: elég-e a változott viszonyok közt az »opus operatum*, a templomi teendők pedáns elvégezése —- az üres templomban ? Nincs-e itt az ideje, hogy az evangéliumot kivigyük a nép közé? az életbe, a hegyekre, a tengerpartra? hogy prédikáljunk mind alkalmas, mind alkalmatlan időben, a házfedelekről is? — Hagyjuk most e kérdéseket felelet nélkül. Ismerjük meg inkább a helyzetet Felső-Baranyában, hiszen tükör áll előttünk, vajha másolni tudnánk! Jegyezzük meg, hogy a 74 egyház közül 65 anya-, kilenc leányegyház, de ezek közül csak három haladja meg az 1000 lélekszámot. A legtöbb 3—600 között mozog. E kisebb számon alól is vannak egyházak, melyek — minden alap nélkül — lelkészi és tanítói és pedig nem tűrhetően, hanem tisztességesen fizetett állásokat tartanak fenn, hogy ma már az egész megyében csak egy fatemplom áll, az is tisztességes, de mellette úri laknak beillő tanító lakás, hiszen egyházi épületeink értéke, igen szerény becsléssel, a 1 millió koronát bőven meghaladja. Ez eredményt 29000 tisztán földművelőkből álló református lélek mutatja föl. Ez a roppant összeg, mind a szegény földműves fillére, melyhez adomány alig járult, hogy ezután lelkészeinek 120 ezer korona fizetést ad, mely jelenleg 3 millió tőkének felel meg s tanítóinak közel fél ennyit. Ezeket a statisztikai adatokat figyelmen kívül hagyni nem szabad. Jól és helyesen van-e ez így? erre a kérdésre most — midőn tényeket konstatálunk — ne térjünk ki. Ne feledjük el, hogy az iskolai élet virágzó. Az általános tanítási kötelezettség szigorúan keresztülvitetvén, az iskolát 10 hónapon kérésziül, csaknem 100% pontosan látogatja. írni, olvasni csaknem mindenki tud. Az isteni tisztelet látogatása — viszonylag — még örvendetes, s leszámítva a hírhedt átkos bűnt, az »egyke< kedvelését, uralkodó bűnök nincsenek. Ismeretlen a gyújtogatás, ritkaságszámba megy egy-egy emberölés. A szekták erőlködése talajra nem lel, a lélekhalászat roppant erőfeszítése — csekély kivételt leszámítva — kárba vesz és csak az idegenbe szakadtaknál mutat némi sikert. Az éneklés többnyire szép, buzgó; az írni, olvasni tudó nép kedveli a bibliát és a jó öreg Szikszayt s egyéb imakönyvet. Igen sok helyt a házi áhítatosságot buzgón gyakorolja. A vallásos iratokat — a hol terjesztik — mint a jelentésekből látom, szívesen olvass i; a hol nem terjesztik, persze nem. Az énekkarok iránt nem lelkesedik; először azért, mert begyakorlása sokszor kezdetleges és felületes, főként pedig azért, mert maga szeret énekelni s büszke reá, hogy jól énekelni tud. Ennyit a népről. Vájjon kell-e itt evangelizálni? Azt felelem: igen! A hol a talaj jó, ott várhatunk gazdag gyümölcsöt, az elvetett magért 100 annyit. Itt érdemes vetni s nem a kősziklák tetején. De hogyan? Itt térek át a magvetőkre. Megbocsátanak paptársaim, ha napirendre nem térhetek felettük s ha a népet kíséreltem jellemezni, minden személyi vonatkozások nélkül a magvetőkről is szólni bátorkodom. Mi még mindig a régi csapásokon haladunk. De nem közönyből, hanem azért, mert még a modus nem áll elég tisztán előttünk. A jóra készség ott ég a többség szivében, valamint ajkunkon lebeg az apostolok kérdése: »Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak ?« Mohón olvassuk a lelkes kezdeményezők igéit, de a helyzet ismeretében csóváljuk fejünket: »ez sem nekünk való*. Hogy a budapesti kísérletek a mi igényeinkhez nem illenek, azt még mutogatnunk sem kell. Ott a nagy tömegből nem nehéz összeverődni egy kis csapatnak; itt a kis környezetben, lehetetlen egyesületeket létrehozni. Talán nem is igen múlhatatlan az idvességre. A vallásos erkölcsiség intenzivebbé tételét más úton is el lehetne érni. Tennénk is, de hogyan ? A kik a Gamalielek lábainál növekedtek, épen nem mutatják még eddig az oroszlán-körmöket, a kik Budapesten bibliai órák szorgalmas adói valának, még eddig nem csillognak példával előttünk s nem maradok innen az igazságon, ha állítom, hogy az evangelizáló készség nem erősebb az ifjabb, mint a régi nemzedéknél. Ez nem akar vád lenni, hanem a tény registrálása s szolgáljon mentségül a helyi viszonyok hatalma. Megvagyok róla győződve, hogy az evangelizáeió legideálistább apostola, Szabó A. úr is egy pár kísérlet után Hiricsen vagy Katádfán azt kérdené: -»quid nunc«. Igen, mert régi igazság, hogy mindent egy kaptafára húzni nem lehet. Az evangelizáeió sem lehet ugyanolyan Markócon, mint Budapesten. Azt azonban nem akarom tagadni, hogy nálunk is tenni kellene valamit, bizonyítom is, hogy itt sok munkára kész lélek várja a vezérlő fényt, melyet kövessen. Az épen örvendetes tény, hogy a konfirmációt mindenütt a lelkészek készítik elő. Csak mondani kell: mit? és lesz annak követője is. Nézetem szerint, az első lépés meg van téve ezzel; egy bátor mozdulat még és következzék az ismétlő iskolások vallásos oktatása, ebből kifejlődnek a gyakori érintkezés. szóbeli oktatások, pásztori gond, vallásos felolvasások, irodalompártolás, hitelszövetkezetek, házi ájtatosság s így tovább, oly bizonyosan, mint a hogy a virágból — ha ellenséges körülmények közbe nem jönnek — bizonyos a gyümölcs kifejlése. Ezt elismerte és sürgeti a fennálló egyházi értekezlet. De sürgetve óhajtja, vajha az aránytalan adózásból