Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-17 / 42. szám

TÁRCA. Aesthetikai és ethikai vallás. Azon beszédek között, melyeket az egyetemek lelépő rektorai az egyetemi év kezdetén Hollandiában tartottak, tárgyánál fogva kiválóan érdekelhet bennünket a gróningeni egyetem volt rektorának, van Dijk Izsáknak a vallásbölcsészet köréből vett beszéde. Az érdekes beszéd, melyben a tudós tanár a vallásnak szokott osztályozása — intellectualismus, mysticismus, moralismus — helyett két osztályba — t. i. aesthetikai és ethikai vallás osztályába — sorozását ajánlja, rövid kivonatban a következő: Téves nézet az, hogy ugyanazon gondolatot két vagy több különböző módon is kifejezhetünk. E nézetből folyik a vitatkozásnak sokszor végetlen zavara. így használják jelenleg e szót »vallás< mindannak kifejezésére, a mi a tisztelet érzésével csak némileg is összefügg. Ehhez pedig bőséges alkalmunk van; tiszteletet, hódolatot, önzetlen lelkesedést érzünk egy magas jellem vagy szépséggel szemben is; ha a tudomány szemről-szemre hamisítatlan tények elé vezet, tiszteletet érzünk a dolgok fensége előtt, ha ezek beszélhetnek hozzánk, a nélkül, hogy szavukba vágnánk. Ekkor érezzük a felemelő megalázkodásnak azt a leírhatatlan érzetét, melyről Martineau szól. Renan azt mondja: »Istent akkor tiszteljük igazán, ha ismerjük és szeretjük azt, a mi létezik«. Ezen a pantheistikus úton elindulhatunk s nevezhetjük a dolgok kölcsönös egymásra vonatkozását, azon igvekvést, vagy vágyat, hogy saját lényegüket megvalósítsák, vallásnak. A fogalom tehát eléggé tágítható. De tudjuk most már, hogy mi a vallás valósággal ? A vallásban két dolgot különböztethetünk meg s valóban két, csak két typusa van a vallásnak : aesthetikai és ethikai; nincs több. E megkülönböztetést Schleiermacher fedezte fel, nem csinálta, csak felfedezte, mert a különbség a személyes és személytelen, a theologiai vagy ethikai és az aesthetikai, a végtelen mindenség és a személyesnek gondolt Isten között keresztülhuzódik az emberi gondolkodás egész történetén. Ha azt kérdezzük, mi az aesthetikai vallás? Nem kérdezünk mást, mint ezt: mi a pantheistikus vallás? Hogy ez utóbbit felvilágosítsuk, nézzük meg, mik a pantheistikus gondolkozásnak és érzelemnek motívumai? Először is az emberi gondolkodásnak egységfelé törekvése, mert a pantheismus, dacára hogy benne az érzelemnek bizonyos árnyalata is felfedezhető, alapjában és lényegében puszta világnézlet. Valóban úgy látszik, hogy gondolkodásunktól elválhatatlan valami szilárdnak és maradónak képzete, a mely a tünő létnek állandó középpontja. A pantheismusban pedig a mindent egynek gondolásban az emberi léleknek ezen szükséglete nyer kifejezést, midőn a sokban az egyet, a múló tüneményekben az állandó alakot, a dolgok levésében az örök mindent átölelő törvényt, az egyediben és változóban a változatlan szellemet, a legkülönbözőbb alakokban és állapotokban, az egyetlen lényeget, az egyetlen elvet, az egyetlen, örök, végetlen substantiát, mely a. különös dolgok sohasem nyugvó változásának alapját képezi, kerestük. Vagy a mint Johannes Viator egy rövid mondatban kifejezi: »Nincs különböző egymástól elkülönített élet, hanem csak egy élet, a mely sokféle rendben jelenkezik«. A pantheismus továbbá ezen, a sokaságban egységes kereséssel bizonyos érzést is rejt magában; egy hatalmas ösztön kényszerít a majdnem kimondhatatlan tiszteletre. Még ha a végest mint csalódást tekintjük is, akkor is megmaradt e tisztelet, a mint Jean Lahor »Des Richesses des Brahmanes«-jában mondja »Ils voient ... dans leur réve fleurir nílusion des choses* (Szemlélődésükben világosan látják a dolgok illusióját). Annál erősebb e tisztelet, minél inkább látja az ember a végesben a végtelen és örökkévalónak megjelenését. Az aesthetikai és a vallásos elem ily esetben egygvé lesznek. Ezen oldalról tekintve a pantheismus nem egyéb, mint természetimádás, legnemesebb alakjában, s csak a mythologiai kiszínezés maradt el. Ki ne érezné ezt? Ki ne érezné a dolog megragadó erejét, a szépség borzongását, mely a világon át rezeg! Kinn a szabad természetben: a lenyugvó nap a nyugati égen rózsaszínű aranyos glóriában, bibor és arany, mint szép faragvány, a felhőkön, s előttünk a földön egy viruló almafa. Nézzük csak ezt kinn a falun, mintegy hódolva állanak a dolgok ez egy fa körül s ott áll maga a fa is mint egy fenséges, rózsaszínnel átfuttatott, hófehér menyasszonyi bokréta, a színdús virággazdagságnak egész pompájával — és — van még sok más, ennél magasabb szépség is. Azt látjuk, hogy az ifjabbak oly mohón ragadják meg a pantheistikus mysticismus serlegét, hogy magunk is kérdezzük, nem rövidítettük-e meg válamivel őket? Előbb az volt a nézet, hogy az értelem megvilágosításával minden meg lesz téve, vájjon megtörtént-e ez valósággal? Hasztalan mondanók ezt, mindent nem értünk el. Megfeledkeztünk három vagy több dologról: a tudomány magaslatain könnyű beszélni, itt nem veszítjük el a misteriumnak érzetét, de lent a völgyben másként áll a dolog. Azután egész ismeretet ígértek s elfeledték, hogy az egész ismeret legjobb esetben is csak félismeret; végre elfeledték, hogy a mi intellectualismusunk és a görög egymástól külömböznek. A görögök mindig érezték magukon a szépnek hatását. Harmadik motívum, mely a pantheismushoz vezet a közösség szükségének érzete. Talán e kifejezés »közösség* kissé erős, mondjuk az összetartozás sejtelme, »atomérzés*. A pantheistikus világnézletben sehol sincs hézag, sehol elkülönültség; minden összefügg az egy mindennel. Végre a nyugalom érzete az, a mely bennünket a pantheismushoz hajt. Ez a vágy mélyen fekszik lényünkben. Lotze Mikrokosmusában egy vörösbőrű törzsfát beszéltet a semmitse gondolásnak és semmit tevésnek boldogságáról. Értsük meg ennek igazságát. A kinek élete nem volt egyéb, mint szüntelen tevékenység, abban oly érzés keletkezik, mintha elhaladt volna az élet legmélyebb mélységei mellett. Ez a mysticusok »visio pura«-jának varázsa, a megpihenés csöndes vizek mellett, a lélek andalgása mysticus rózsaberkekben. Megtaláljuk ezt Spinoza >Amor dei intellextualis«-ában a brahmin tűnődésében a cselekvés fárasztó volta felett, a budhisticus tűnődésben a lét fárasztó volta felett. A pantheismushoz hajtatnak azok, kik idegenkednek a saját lényének megvalósítására való örökös törekvéstől, kik gyűlölik az önzést s a pusztán értelemképzést. Vonzó továbbá a pantheismus a művészi hajlamuakra s alapjában mindnyájan ilyenek vagyunk. Senki se nézi a dolgokat szívesen, mint magukban állókat, hanem egyéb dolgokra való vonatkozásukban, légperspectusával, mint a festők mondják. Nos tehát a pantheistikus világnézlet az egyes véges tünemény mellett a végetlen substantiát, mint határt tünteti föl. A pantheistikus gondolkodásmódot különösen két ismertető jegynél fogva ismerjük fel; az egyik erősen agnostikus istenfogalom, a másik a kegyességnek ezzel karöltve járó alakja; a pantheismus sohasem egyéb, mint érzés, hangulat, legjobb esetben költői képzet; a meggyőződést azonban inkább ki, mint bezárja. Ily fajú kegyességet találunk Faust ezen szavaiban: »Wer darf ihn