Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-08-29 / 35. szám

BELMISSZIÓ. Szerény hangok a lelkipásztori látogatásokról. Mindig növekedő örömmel tapasztalom, hogy kedves lapunk megértve az idők jeleit, igazi apostoli buzgalommal fáradozik — a maga eszméitető, serkentő, irányító dolgozataival — hazai belmissziónk eddigelé elhanyagolt talajának megtermékenyítésén. Mindig lelki örömmel olvasom Csiky Lajos és Szabó Aladár tanár urak és mások e nembeli magvas fejtegetéseit — ép úgy, mint a legszűkebb szavú értesítést, a mely valami áldásos belmissziói munkáról ad hírt; sőt az eszmék tisztázása érdekében köszönetemet fejezem ki Nagy Sándor ágyai lelkész úrnak is idevágó »Észrevételei*-ért, — habár azokkal rokonszenvezni épen nem tudok. Egyénileg épen ő neki kell első sorban köszönettel adóznom — azért, mert nekem, »az elméletek cathedrájától* nagyon is távol álló kezdő embernek, szegény falusi káplánnak, ki a tollforgatás művészetében is homo novus vagyok, cikkeivel indító okot szolgáltatott arra, hogy az eszmék harcában a közemberek sorai közt helyet kérjek, még pedig a cikkíró úrral ellentétes harcvonalban. Körülményeim — fájdalom — nem engedték, hogy a belmissziói munkásság áldásthozó hatását saját anyaföldjében, a külföldi prot. országokban tanulmányozhattam volna; még azon szerencsés helyzetbe se juthattam, hogy Oberlin, Fliedner vagy Baxter Richárd könyvét vagy életrajzát kezembe vehettem volna. A mi az én érdeklődésemet a belmissziói munkásság iránt felkölté, az — szeretett tanáraim elméleti tanácsainak megszívlelésén kívül — magyar népünk és vallásunk igaz szeretete s ennek folyományakép a fővárosunk kültelki lakói lelki-testi nyomorának látásából fakadó részvét volt. Zsenge lelkipásztori működésem szinteréül a Gondviselés a Dunántúlnak — a kálvinistaságra nézve sokak szemében veszni indult vidékén — egy eléggé népes, de fájdalom, saját hitsorsosaink számát tekintve csak 4')0 lélek népességű újdonsült faluját jelölte ki, melynek béresek és zsellérekből összeverődött gyülevész népe közt a legnagyobb fokú anyagi és szellemi szegénység, romlott erkölcsiség, hitfeleink között pedig a másutt oly jellegzetes kálvinista öntudat és büszkeség hiánya a legnagyobb mértékben bántó és elszomorító jelenség volt. Ebben a népben a református ker. öntudatot felébreszteni, őket a pápista babonáskodásból kivetkőztetve Krisztushoz vezérelni, szóval lelki pásztoruk, igazi lelki atyjukká lenni: leendett föladatom. Valóban lelket fölemelő, de egyúttal a legerősebben hivő, Úrban bizó s a legtapasztaltabb ember erejét is próbára tévő, nehéz föladat! És én — megvallom — az Űr akaratának ellenszegülő Jónás prófétához hasonlóan — a távolból huzakodva, rettegve gondoltam a rám váró nehéz munkára. De a mint szemtől-szembe láttam a helyi körülményeket, átértettem misszióm nemes célját, láttam azt a lelki-testi nyomorából jobb jövő után óhajtozó népet s a jobb jövőben vetett hitnek gyermekies ragaszkodással az én gyönge, gyarló erőmhöz fűződését: érzém, hogy engednem kell az Úr hívásának, a kinek ereje annyiszor megdicsőíté magát az erőtleneknek erőtlenségökben, az Ő segedelmében bízva megindultam hát rendeltetésem pályafutásain. Azt hiszem, az én helyemben sokan, ha bizonyos resignatióval meg tudtak volna, is barátkozni sorsukkal, valószínűleg az »odi profanum vulgus et arceo* álláspontjára helyezkedve, hogy a tekintélyük (?) (de kényelmük mindenesetre!) nagyobb legyen: igyekeztek volna mentől távolabb tartani maguktól e páriah-népet; — én meg akartam ismerni őket, áttanulmányozni gondolatvilágukat, megérteni örömeiket, bajaikat, törekvéseiket, hogy mindenkor mindenekben hasznos tanácsadójuk, lelki orvosuk, pásztoruk, atyjuk lehessek. És e célom elérésére szabad volt előttem a pályatér: nyitva a templom és iskola ; mert pap, kántor, tanító, sőt névleg ugyan nem, de tényleg kurátor is valék egy személyben. Mindjárt az első istentisztelet végeztével tartott presbyteri gyűlésen adott rövid programmom keretében tudomására is hoztam a gyülekezetnek, hogy föltett szándékom Isten segedelmével a gyülekezet apraját-nagyját személyesen megismerni. Már ekkor tisztában voltam a helyzettel, hogy nekem első látogatásaimat azok házánál kell megtennem, a kiknek tisztségüknél fogva hivatásuk munkatársaimmá lenni abban, hogy egyházunkban mindenek ékesen és szép renddel történjenek. Első sorban hát curator és presbyter uraimékat kerestem föl családjaik körében s náluk a legszívesebb fogadtatásra találva, mialatt a dolog természeténél fogva hamarosan egyházias és vallás-erkölcsi irányt vett beszélgetésünk : bő alkalmam nyilott gondolkozásuk irányát, ismereteik körét, vágyaikat, lelki-testi szükségeiket kiismernem ; hibás és ferde nézeteiket vagy ott a helyszínén kijavítanom, módosítgatnom. vagy azokat magamnak megjegyezve, alkalomadtán helyes irányba térítésükre felhasználnom. A presbyterek józan észrevételei, némileg szélesebb látóköre rövid időn hű képet tártak elém az egyházközség múltjáról, jelenéről, a melyeknek ismerése minden lelkészre nézve elsőrendű fontossággal bír. Érdemes személyiségük pedig meggyőzött arról, hogy a nép józan ítélőképessége ritkán pazarolja méltatlanra a hivatali tisztségre emelést; de mégis megesik, hogy egyházi tisztviselőnél nem föltétlenül szükséges, sőt sokszor káros tulajdonok (vagyon, hivatali állás, testi előnyök, szájhősködés, ellenzékieskedés) olykor megtévesztik biztos ítéletét. E tekintetben szerzett tapasztalataim a nemsokára bekövetkezett egyházi tisztújításkor hasznos útmutatóul szolgáltak a közgyűlés akaratának irányításánál. S a mi fő, a presbyterek házánál, de alkalom szerint közbeesőleg más egyháztagoknál is végzett látogatásaim, beszélgetéseim már biztos vezérfonalat nyújtottak egyházi beszédeim tárgyának és alakjának általánosságban való megválasztására; további látogatásaim pedig egyes felötlőbb jelenségek jó és rossz oldalainak, egynémely előszeretettel védelmezett hibának kellő színben való feltüntetésére, esetleg ostorozására. Hogy mikor végeztem rengeteg elfoglaltságom mellett e látogatásokat? arra is felelek. Vasár- és ünnepnapok délutánján föltétlenül; mert míg ezek egyfelől a hívekre nézve a testi munkától, magamat illetőleg pedig az iskolai tanítástól mentes napok valának, addig másfelől e napokon a vallás-erkölcsi dolgok iránt való érdeklődés természetszerűleg a legnagyobb, s az is tudvalevő dolog, hogy a nép is e napokon szokott leginkább átnézni egy-két jó szóra, a szomszédjához vagy rokonaihoz. Felhasználtam másodsorban szerda és szombat délutánjaimat, ide nem értve természetesen a szorgos külső munkálatok időszakait. E napokon és más köznapokon a délutáni tanórák végeztével oly helyekre mentem el, a melyekről iskolás gyermekeimtől kitudtam, hogy a családfő otthon és nem fontos dologban van. (N. B. Míg a községben nem voltam eléggé járatos, egyik-másik tanítványomat vezetőül használtam). Több családnál már iskolás gyermekükre tekintettel is indokolva volt látogatásom S ekkor nyilt legkedvezőbb alkalom a szülők előtt a tanítás magasztos céljának ki-