Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-08-29 / 35. szám

Alexander középkori pápás kánonikus álláspontján röviden vélt végezhetni Lutherrel, mint nyilvánvaló eretnekkel. Luther azonban császár és birodalom előtt nyiltan protestált a pápa és a zsinatok döntő tekintélye ellen, s azzal szemben saját lelkiismeretére, mint olyan normára hivatkozott, a mely csakis a szentírásban foglalt isteni ige tekintélyének van alávetve. Ezzel tehát tiltakozott a maga lelkiismeretének a hit dolgaiban emberi tekintélyek, pápa vagy egyetemes zsinat által való erőszakos megkötése ellen. Hasonlóan járt el az evangeliomi rendek és fejedelmek kisebbsége is Speierben. írott jogra nem hivatkozhatott. mert hiszen a történetileg hagyományozott kánonjog ellene szólott. De igenis hivatkozott az emberi kebelben lakozó Íratlan jogra, s mint politikai testület semmisnek jelentette ki a birodalmi többségnek s általában minden világi testületnek vallási dolgokban hozott határozatát, azaz határozatát oly dolgokban, a melyek Isten igéjét s a lélek üdvösségét érintik. S ezzel két igen fontos dolog lett kimondva a speieri birodalmi gyűlésen. Először is a vallásos és politikai elemnek hamis középkori összezavarása elleni protestálás s aztán, hogy a suum cuique alapján mindkét jogkör tisztán és békésen kiegyenlíttessék, s másodszor kimondatott a személyes meggyőződésnek sérthetetlen szentsége a többség részéről jövő bármely megkötöttséggel szemben. Bármilyen radikálisnak vagy forradalminak tűnjék is föl a dolog a kánonjog szempontjából, ép annyira természetes az ma reánk protestánsokra nézve. Abban a világtörténetileg nevezetes két tényben, ú. m. Luther wormsi és az evangeliomi rendek speieri protestátiójában először lép föl a protestantismus elve a maga határozottságában és tisztaságában, s nem más az, mint a szabad személyiség jogelve a hitet s a lelkiismeretet illető legfőbb személyes ügyekben, s a szabad vizsgálódás joga a lélek üdvösséget érintő bármely emberi tekintélylyel szemben. S ez a jog a magasabb emberi természetnekelidegeníthetlen joga illetve az Isten képére teremtett s észszel és szabad akarattal fölruházott személyes lénynek alapjoga Mert, a mint azt Luther egyik erőteljes reformátori röpiratában bővebben is kifejtette, itt a ker. ember legfőbb javáról, üdvéről vagy kárhozatáról, tehát a legmélyebb értelemben vett létkérdéséről van szó, a mely kérdés felett a döntés kizárólag magának az embernek kezébe van letéve. Itt, mondja Luther, nem segíthet rajtad sem a pápa, sem a szentek serege. E téren magadnak kell választanod, magadnak kell döntened, a lélek üdvössége vagy kárhozatáért. a felelősséget kinek-kinek saját magának kell elviselnie. Pápás hitkényszerről vagy bíróságról szó sem lehet! Az egyes személyiség szabad elhatározásának ez alapelve magában foglalja a szellemi élet terén a szabad vizsgálódás elvét s bármely tekintély vagy hagyomány szabad megbirálásának jogát és pedig közelebbről oly ügyekben, a melyek a lelki üdvösséget érintik, s aztán magában foglalja a lelkiismeret önfelelősségének elvét egyelőre megint csak oly dolgokban, a melyek a vallásos élet terére vonatkoznak. Azonban a vallásos térről átvihető ez alapelv a tudományos kutatás terére általában, s így átvezet a tudományos történeti és philosophiai kritikára s az erkölcsi élet egész körére. De ezekkel a tisztán formai meghatározásokkal még nem merítettük ki a protestantismus elvének lényegét a maga egész teljességében. Gyakran vádoltak bennünket ellenségeink az innenső és túlsó oldalról egyaránt azzal, hogy mi a felszínen maradunk s az egyesnek akaratát az összesség fölé helyezzük. Nem vezet-e az subjectivismusra, forradalmi nézetekre, sőt a politikai és sociális téren a tényleg fennálló rend felforgatására? Korántsem. Ne zavarjuk össze az egyéni személyes szabadságot sem az ultramontánok hamis tekintélye, sem pedig a radikálisok hamis szabadsága elvével. Nem azokkal a túlzásokkal van itt dolgunk, a melyek a szabadság elvének ferde felfogásából az őskeresztyén korinthusi állapotok módjára a protestantismus életfáján is kihajtottak, sőt inkább magát az elvet kell itt vennünk a maga egész teljességében és tisztaságában. Hiszen az emberi bűnösség s különösen az akaratélet ferdesége következtében minden a világon viszszaélésnek van kitéve, mely azonban korántsem bizonyít magának az elvnek érvénye és tisztasága ellen. A protestantismus a maga eredeti alakjában a história tanulsága szerint tisztán tartotta magát a vallásos és erkölcsi hatalmasságoktól elszakadt szabadságnak kinövéseitől és visszaéléseitől, mivel a szabad személyiség Önálló ítélete a Luthertől eredő igaz protestantismus módjára teljesen a legkomolyabb s legmélyebb vallásos erkölcsi alapokon nyugszik. Itt tehát nem arról van szó, mint azt a mult század vallási fölvilágosodása alapján a radikalismus máig is hirdeti, mintha Luther a pápa és a zsinatok legfőbb középkori egyházi tekintélyei helyére önmagát, saját értelmét és lelkiismeretét, vagy talán privát vallásos meggyőződését állította volna csalhatatlan tekintélyként, sőt inkább nagyon is távol állott az embert istenítő olasz humanismus és renaissance elvilágiasodásától ép úgy, mint Faustnak. a vallásos erkölcsileg közönyös skeptikusnak képzelt egyéni erejével mindent felforgató kételyeitől. Luther teljesen át volt hatva a históriai multak emlékei iránti őszinte kegyelettől és hűségtől, épen nem szakított a történelemmel, sem egyházi fejlődés kontinuitásával, sőt inkább konservativ természet volt a szónak legnemesebb értelmében véve. Épen nem volt »Freigeist« a rationalismus íze szerint s még Wormsban sem dobta el magától oly könnyedén a pápa és a zsinatok tekintélyét. Nem azt mondotta: nem hiszek sem a pápában, sem a zsinatokban, hanem nem hiszek a pápának és a zsinatoknak egyedül, miután nyilvánvaló, hogy többször tévedtek s egymásnak ellentmondottak. Tehát nem a tekintélyek ellen, mint olyanok ellen, hanem azok hamis érvénye és használata ellen protestált a reformáció művében. (Folyt, köv.) Dr. Szlávik Mátyás,