Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-11 / 28. szám

kis vita támadt. Egyik barátunk perhorreskált minden hivatalos színezetű apparátust, mire Szabó Aladár vendégünk kért s nyert szives engedelmet a szólásra. Előrebocsátás hogy mint vendég jött közénk tanulni, különösen a lelkészképzés dolgában megismerni nézeteinket. A szőnyegen lévő kérdést illetőleg megjegyzi, hogy a választmányra okvetlenül szükség van, s ha mégis némelyek ellenzik, onnan van, mivel az értekezlet szót kétféle értelemben veszik. Az értekezlet célja: hogy új erőt öntsön az egyházi élet gépezetébe s tényleg egyházi egyesület ez is, a melynek bizonyos mozgató szerre szüksége van, de határozottan megkülönböztetendő az egészen hivatalos színezetű egyházmegyei gyűléstől; emez hivatalosan intézi az ügyeket, míg az egyházi értekezlet tagjai önkénytes munkát vállalnak s csupán erkölcsileg kötelezvék erre. Az értekezlet elé kerülő kérdések számosak és nagyfontosságúak, melyeket azonban elő kell készíteni s erre való lesz a választmány. Ez nem teszi fölöslegessé a kisebb értekezleti köröket, melyeket szintén jó lesz alakítani. Végre abban történt megállapodás, hogy választmány legyen és pedig az elnökségen, titkáron és jegyzőkön kívül 14 tagból álljon, de egy-két hely betöltetlenül hagyassék az értekezlet ügyei iránt netán később kiválóbb érdeklődést tanúsító egyénekre való tekintettel. A választmányhoz 11 tag nyomban megválasztatott, ú. m. Dégenfeld Lajos gróf, egyházmegyei gondnokunk, Kenessey Kálmán, dr. Szüts Andor. Hollósy Ernő, Mészöly Péter és Pátkás István, világiak, ez utóbbi egyszerű falusi gondnok; a lelkészek közül: Balogh György, V. Balogh Lajos, Biczó Pál, Laky István és Darabos Lajos tanító. Ezután az egyházkerületi értekezlet alapszabályait a fentebbiekből kifolyó módosítással egyhangúlag elfogadtuk egyházmegyei értekezleteink zsinórmértékéül. A kisebb értekezleti körök megállapítása a választmányra ruháztatott. S ezzel egyházmegyei értekezletünk szervezése szerencsésen és hamarosan befejeztetvén, legott munkához fogtunk. »Belmissziói teendőink« cím alatt e tudósítás írója értekezett első sorban ; értekezésében kimutatni igyekezvén, hogy az egyházpolitikai törvények életbeléptetésével minő feladat várakozik ref. egyházunkra s különösen annak lelkészeire? Felelet: anyaszentegyházunk külső és belső építése, vagyis az ú. n. belmisszió. Vázolja aztán részletesen az egyes belmissziói teendőket, felhíva lelkésztársait ez apostoli munkára. A jelenlévő lelkésztársak vegyes érzelmekkel hallgatták végig e felolvasást. Megéljenezték, szépnek is mondották, de az abban javasolt belmissziói teendőktől bizonyos idegenkedéssel fordultak el, szükségtelennek, vagy kivihetetlennek mondván azokat. Egyik tanácsbiró lelkésztársunk különösen nagy hévvel szólalt fel a hivek lelkipásztori látogatása ellen, melyet »házalás «-nak nevez s mely szerinte nem kálvinista ember természetéhez való, melyet ő is egész lelkéből ellenez s inkább leteszi hivatalát, sem hogy ily látogatások által nazarénusokat csináljon híveiből (!). Igen szépen megfelelt, aztán erre Szabó Aladár kartársunk azzal, hogy a hívek látogatását maga Kálvin kezdeményezte Genfben; ez tehát igazi kálvinista institúció, mert hisz Kálvin csak igazi jó kálvinista volt ugy-e bár ? Hogy ez házalás volna, határozottan visszautasítja; ellenkezőleg, a lelki nyomor orvoslására, a lelkész és hívei közti bizalom ápolására igen hathatós mód a hívek meglátogatása. Csak hogy tapintatosan kell azt végeznünk, a melyre nézve alig lehet szabályt előírni. Egy másik lelkésztársunk szintén ellenezte a lelkipásztori látogatásokat, mint a melyek által »jezsuita színben tűnnénk fel híveink előtt.« Ő híveit ily módon boldogítani nem kívánja. Szóval, úgy látszik, sok értekezletnek kell addig tartatni, míg egyesek megnyerhetők lesznek e belmissziói munkának, mely hogy sok nehézséggel jár, az kétségtelen, de ime, mint Szabó Aladár is felemlíté, még sem kivihetetlen : ő Kőbányán mintegy 200 családot látogatott meg, s csak egy asszony ütközött meg látogatásán, az is megbánta s később jóvá tette értetlenségből származott viselkedését. (És itt legyen szabad közbevetőleg pár szóval azt felelnem Nagy Sándor ágyai t. lelkésztársamnak e Lap 25. számában közlött cikkére: Ha balul ütött ki lelkipásztori látogatása, jövőre válaszsza meg jobban az időt és alkalmat látogatására, mert ettől kétségkívül nagyon sok függ, s aztán ne válogasson ki egyeseket, hanem látogassa sorra s pedig egy presbiter kíséretében, minden hívét, s én hiszem, hogy valamint engem és Szabó Aladárt, úgy őt is a legnagyobb tisztelettel fogadják a hívek; a netaláni hideg fogadtatás pedig, ha ugyan ilyen is előfordulna, ne riaszsza vissza őt s ne csüggeszsze el a megkezdett jó munkában.) Előbb említett tanácsbiró lelkésztársunk a népies iratok ajánlott terjesztésére vonatkozólag is több kritikai megjegyzést tett. Olcsóbb s tartalmasabb árvaházi naptárt kiván, de elárúsításáért tiszteletpéldányt nem kér. (Miért ne? kiáltották közbe többen.) Az ifjak bentmarasztása a templomban igen szép volna, de mit tegyünk, ha nem jönnek el stb. Ő különben azt várta az értekezéstől, hogy arra fog majd jó tanácsokkal szolgálni, hogy az újabb viszonyok közt mit kell tennie a lelkésznek, hogy pl. a hívek kikérjék az egyház áldását is . . . E kérdésre is megfelelt az utána felszólalt Szabó A. vendégünk azzal, hogy hiszen a belmissziói tevékenység épen arra lesz jó, hogy annak következtében a lelkész és a hívek közti kapocs megerősíttessék s hogy a híveknek az egyház és vallás iránt való buzgósága ébren tartassék. Sorra veszi aztán a felolvasott értekezésnek több pontját s egyes helyreigazító észrevételeket tesz a vasárnapi iskolára, a legény- és nőegyesületekre vonatkozólag. Védi s ajánlja különösen a nőegyesületeket, de örvend, ha mint többen állítják, azok nélkül is boldogulnak a jótékonyság gyakorlása terén. Melegen ajánlja az egyháztörténelmi előadást is s általában az értekezésben felhozott egyes belmissziói munkák megkezdését, ha nem is oly módon, mint külföldön, a melyet vakon követni ő sem akar, csak buzdításul hivatkozik az ottani virágzóbb egyházi életre s intézményekre. Mutassuk meg mi is, hogy a Krisztus evangeliuma ma is nagy erő s annak hatalma által mindenek lehetségesek mi köztünk is! Nagy éljenzés követte Szabó A. meggyőződésről áthatott beszédét; de azért az utána felszólalt kartársunkat, úgy látszik, nem győzte meg. A vallásos estélyek sok helyütt kivihetetlenek — úgymond— gyermek-istentisztelet tartására nincs idő, a szokott papi működése által nem nyeri meg hívei bizalmát, nem nyeri meg azok látogatása által sem; nem kell neki a nőegyesület sem, de már az ifjúsági egyesületeket nagyon szereti s elismeri azt is, hogy a szórványokra alig van némi gond fordítva Egyébként mi lelkészek eddig is mindent megtettünk, a mit tehettünk a valláserkölcsi élet ápolására s a buzgóság nem is hanyatlik, de a nép tehetetlensége az oka annak, hogy az áldozatkészségben elő nem haladhat. Különben pedig elmondhatja, hogy a kálvinizmus külföldön sem erősebb, mint Magyarországon. (Bár így lerme! De nem így van. Szerit.) Az idő előhaladván, az értekező csak pár megjegyzést tett a felhozott ellenvetésekre s a jövendőtől várja, hogy a most elhintett magvak mégis csak meghozzák a kivánt gyümölcsöket. Esperes úr pedig a lelkészi kar megnyugtatására felemlíti, hogy a kanonika vizitáció alkal-