Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-11 / 28. szám

BELMISSZIÓ. Belmisszió s a hivatalos egyház. A magyar protestantismus gyöngesége leginkább abból tűnik ki, hogy sohasem képes egyszerre több irányban fejteni ki általános tevékenységet. Az egyházi életnek hol egyik, hol másik mezejét foglalja el s azon működik aztán egész erejével, míg új jelszavak más mezőre nem vonják, így például a hetvenes évek elején dogmatikus vitákba mélyedt, azután átment lassanként az egyházszervezeti kérdésekre, később erőt vett rajta a tudomány iránti hajlandóság, majd, miután közben a budapesti zsinat jól kihasznált alkalmat adott az egyházalkotmány egyes tételeinek megvitatására, pár év óta egyértelműleg a belmisszió jelszavát hangoztatja s mellékesen hivatalból lelkesedik az úgynevezett szabadelvű egyházpolitikáért. Ám e lelkesedés mellett mélységes aggodalom is környékezi s annyival erősebben sorakozik a belmisszió zászlaja alá. Most ez a fő s mellette minden egyébb eltörpül. Ennek adott kifejezést e lap szerkesztője a dunamelléki egyházi értekezleten, midőn így szólott: »Nem tudós theologia s nem is prédikáeiós könyvek a mi elsőrendű irodalmi szükségünk, hanem az úgynevezett hitvédelmező és hiterősítő iratok«. E nyilatkozat annál jelentősebb, mivel a theologiai tudomány fontosságának feltüntetésére hivatalból illetékes egyéniség mondotta, a ki mintegy a szentesítést is megkapta véleményére, mikor a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság azóta titkárul választotta. Hát én a nélkül, hogy vitába akarnék e felett bocsátkozni, e szentesítés dacára is nagyon egyoldalúnak tekintem e felfogást s ezzel szemben merem állítani, hogy igenis egyformán elsőrendű szükségünk a tudós theologia és a hiterősítő irodalom s ezekkel szemben úgy a prédikáeiós könyvek, mint a hitvédelmező iratok csak alsóbbrendűek. Vagyis a theologiai tudományok ápolását és az evangelizáció, vagy szélesebb keretben a belmisszió fejlesztését halaszthatatlan és életbevágó teendőnek tartom, de határozottan ellene vagyok annak, hogy kizárólag orthodox szempontból műveltessék és konfeszszionális célok érdekében használtassék fél valamelyik. E két irányban, a tudományos és társadalmi téren való karöltve haladás teheti virágzóvá egyházunkat, mely most oly bizonytalanul néz a jövőbe. Az ezeken észlelhető szükségletek kielégítésére kell tehát törekednie minden egyesnek és minden testületeknek, tehát a hivatalos egyházi személyeknek és testületeknek is, a kik és a melyek eddig jó részben csak az egyházigazgatás és vagyonkezelés szükséges, de a vallásos élet lényegéhez egyáltalában nem tartozó dolgaival foglalkoztak. E tekintetben aztán már elismerem, hogy míg az egyes hivatalos személyek munkásságát a tudomány és belmisszió egyiránt megkívánja, addig a hivatalos testületek közreműködésére első sorban és főképen a belmiszszió számíthat. Nem csupán és nem épen azért, hogy — miként nemrég előadta Hamar István — ha »a belmissziói tevékenység a hivatalos egyház közreműködésével s annak aegise alatt fog folyni, se el nem fajulhat, se az egyház ellen nem fordulhat.* Mert hiszen én tudok képzelni ott is belmissziói munkát, a hol a hivatalos egyház semmi részt nem vesz benne s még sem fordul az egyház ellen. Tegyük fel például, hogy intelligens protestáns közönséggel bíró helyeken ez az intelligencia belmissziói célok szolgálatára egyesületet alkot, esetleg a hivatalos egyházi testületek vagy személyek ellenzése dacára, tehát bizonyára nem azoknak az »aegise alatt.« Már pedig ez megtörténhetik és megvallom, hogy épen ezért — bár felette óhajtom a hivatalos egyház közreműködését a beimisszióban — határozottan céltévesztett, sőt oktalan dolognak tartanám, ha a belmisszió minden áron a hivatalos egyház vezetése és irányadása alá iparkodnék magát rendelni. A belmisszió mindenütt társadalmi munkásság s nálunk is annak kell lennie, még pedig a hivatalos egyháznak való alárendeltség nélkül, de annak buzgó és teljes közreműködésével. Ha bekövetkeznék az az eset, hogy e munkásság »elfajul vagy az egyház ellen fordul*, a hivatalos egyháznak azonnal és mindenkor módjában lesz megvonni tőle támogatását, sőt fél is léphet ellene. Hiszen nálunk például a hivatalos egyházi testületek még eddig oly kevés részt vettek a belmisszióban, hogy ha tőlük várná ezt az irányadást, vagy kezdeményezést, még sokkal hátrább állana, mint a hogy tényleg áll. Es épen arra van szükség, hogy a hivatalos egyház is mindent megtegyen ennek ápolására, a mi csak hatáskörébe vág. A hivatalos egyháztól várjuk minden előtt a belmisszió «sine qua non»-ját: a lelkészi pályán való megélhetés biztosítását, a lelkészi fizetés tisztességes színvonalra való emelését. Míg a dunántúli és felsőbaranyai gondnok urak csak annál maradnak, hogy biztassák a protestáns papságot a belmisszió munkájára, de nem használják fel páratlan befolyásukat arra, hogy az egyház hivatalos és társadalmi munkájának teberhordozói meg ne utálják pályájokat, s hogy azon meg is tudjanak élni: addig hiába ostorozzuk a buzgóságnélkülieket, hiába sürgetjük a tétleneket, hiába körvonaloztatjuk belmissziói teendőiket, hiába osztogatjuk be munkaidejüket szellemes cikkekben, addig egy szóval nincs és nem lesz általános és nagymérvű belmiszszió. Tessék a mi nagytekintélyű hivatalos egyházunknak már egykor az alap lerakásához hozzákezdeni, azaz lehetővé tenni, hogy ne gyötrő szegénység, hanem csöndes megelégedés lakozzék a parochiákban; tessék megállapí-1ani a lelkészek fizetésének képzettségökhöz s állásukhoz illő minimumát s tessék azt meg is adni vagy adatni és biztosítani annak, a kinek most akár csak papíron, akár még ott sincs annyi fizetése. Akkor aztán nem leszünk szűkében sem a hit tanhallgatóknak, sem a káplánoknak, e sok helyen most annyira nélkülözött segéderőknek. A hivatalos egyháztól várjuk továbbá a középiskolai vallástanári állomások rendszeresítését. Én egyházunk jövő virágzását nem az értelmetlen és többnyire rosszakaratú tömeg templomlátogatásától, hanem a vallásos érzésű intelligenciától várom, mert a társadalom szelleme ennek a felfogásával azonos és ha ezt magáénak mondhatja az egyház, akkor övé az egész társadalom s övé a nép is. Az intelligenciának, a középosztálynak vallásos neveléséről gondoskodni tehát egyik legfőbb teendője a hivatalos egyháznak. A mai rendszer mellett azonban nagyon rosszul van róla gondoskodva. Rendes vallástanárok kellenek úgy saját középiskoláinkba, mint az állami, községi vagy más felekezeti jellegű középiskolákba ott, a hol oly nagy számban vannak ezek, hogy egy vagy több ember erejét csoportosítva, teljesen igénybe veszik. A hivatalos egyház kötelessége, ezt keresztülvinni valahogy. A hivatalos egyháztól várjuk továbbá, hogy maga is úgy rendezkedjék be, hogy közigazgatási beosztása ne akadálya, hanem elősegítője legyen az egyházépítés nagy munkájának. Ha a protestáns elődök tudtak még hatalmi parancsszó nélkül is nem egyszer változtatni egyes egyházmegyék. sőt kerületek berendezésén, hatalmi parancsszóra pedig épen nagyszabású változtatást vittek véghez: hát mi miért ne tudnók egyházi érdekeink parancsszavára végrehajtani azon a szükséges módosításokat, ha idő folytán, a viszonyok változásával nem megfelelővé vált.