Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-04 / 27. szám

tunc? Ha majd a vallásosság erősbödésével a lelkek komolyan tudnak gondolkozni az itteni dolgok felől; ha majd lesz olyan vallásos lélek, mely megrendül a gondolatra, hogy ő házastársától el van választva, de hozzá köti esküje, ha lelkiösmerete tépő kínjaiban fut egyházához, hogy vegye le lelkéről esküje vádló terhét: miképen fog állani az egyház tehetetlen némaságában, gyötrődő gyermeke előtt?! Hivatása-e az egyháznak gyermekeit a kétségbe taszítani? Nincs más üt, mint az esküt elhagyva, a vallás áldására áhitozókért a gyülekezettel könyörögni, őket Isten nevében megáldani. Haraszti, 1895. Nagy János, ref. lelkész. ISKOLAÜGY. Cura pastoralis az iskolában. »Viseljen a lelkész gondot, istentiszteleteken kívül is, felhívás nélkül, lelkiismeretének buzgalma folytán gyülekezetének kicsinyeire az iskolában*. Ezen szavaimat kell bővebben körülírnom, megvilágosítanom, indokolva kifejtenem, miután azok lehetőségét körülbelől kétségbe vonta s az én intentióimat, ezen tárgyra vonatkozó nézeteimet tökéletesen hamis világításban tüntette elő azon cikk, melyről az előző számban megemlékeztem, s mely indokul szolgait nekem tollam újabb fölvételére. Cura pastoralis az iskolában! Egyáltalában nem új dolog ez, és újat mondani róla meglehetősen nehéz feladat volna. Csak azt tehetjük legfentebb, hogy saját gondolataink világításában tüntetjük elő a tárgyat, s »obsoletis nitorem damus«. Felhívás nélkül kell tehát a gyermekek lelki gondozását végeznünk. De tényleg föl is vagyunk arra híva. A népiskolai oktatásról szóló, 1868. évi XXXVIH. törvénycikk a felekezeti lelkészeket teszi saját egyházközségük iskoláinak fejévé. Ezen alapon nyugszik egyházi törvénykönyvünk 129. §-a, mely szerint »a lelkész, mint az egyházközség iskoláira felügyeletet gyakorló iskolaszék elnöke, az iskolai ügyek intézését vezetni és a felügyeletet gyakorolni, nemkülönben az ismétlő iskolások vallásos oktatásáról is gondoskodni köteles«. Ezen alapra van fektetve, királyilag megerősített köznevelési és közoktatási szervezetünk illető egész rendszere. De hát a mit lelkészeink a törvény parancsára, egyenes utasítására tesznek, az, jól tudom, még nem cura pastoralis, mert ezt nem parancsolhatja ránk semmiféle törvény, ennél lelkiismeretünk szabadjára, buzgalmára vagyunk utalva. A polgári és egyházi törvény rideg parancsolatát azonban, ha oly igen közeli és fontos érdekünket illeti az, mint a minő a gyermekvilágnak Isten országa számára való megnyerése, eljegyzése: bizonyára szabad lesz a mi lelkészeinknek magasabb szempontból fogni fel, szabad lesz abból egészen lelkiismereti kötelességet alkotni, szabad lesz azt föltétlenül egyházi vonatkozásában venni tekintetbe, s így mintegy kivonva azt a száraz hivatali teendők köréből, lelkipásztori munkává tenni. A lelkiismeret szava igenis kötelességünkké teheti ezt, mely alól kibúvnunk nem szabad, lévén az egyházunk jövője érdekében rendkívül fontos teendőnk. És itt ismét tisztázzuk kissé a helyzetet, s nézzük meg, hogyan fogiák föl az egyes lelkészek az iskolai ügyek intézésének vezetését és az iskolára való felügyeletet illető kötelességüket, s próbáljuk megállapítani itten a helyes, az arany középutat, a hol az egyszerű kötelesség-teljesítés már csaknem egy a cura pastoralissal, avagy mindenesetre egyengeti bennünk, lelkületünkben az ösvényt, melyen haladva lelkipásztorai leendünk az iskolás gyermekeknek, gyülekezetünk e kicsinyeinek is. Vannak lelkészeink, — és pedig igen nagy számmal vannak ilyenek, — kik teljesen megfelelni vélnek az iskolát illető mindennemű kötelezettségöknek azzal, ha bemennek az iskolába, az iskolás gyermekek közé az évi közvizsgák, no meg az esperesek és a tanfelügyelők iskolalátogatása alkalmával. Vannak ismét lelkészeink — és úgy látszik, Nagy Sándor ágyai lelkész úr engemet is ezek táborához tartozónak vél, — kik úgy gondolkodnak, hogy a népiskolai vallástanítást teljesen a lelkésznek kell a maga kezébe vennie, mert hát ő a vallás ügyeinek a hivatott szolgája, s ezeket neki kell a legalsóbb foktól a legfelsőbbig minden fórumon képviselnie. Hogy aztán vannak-e lelkészeink, — nem értem itt a lelkész-tanítókat, — kik tényleg csakugyan magok vezetik iskoláikban a vallástanítás ügyét, vagy csak megelégesznek elvüknek elméleti felállításával, mert annak gyakorlati kivihetősége elé szerintök is száz és száz akadály gördül: azt valóban nem tudom. Ha vannak, úgy hiszem, hogy tíz ujjunkon meg lehet őket számolnunk. Talán mondanom sem kell, hogy amaz első helyen említett lelkészekkel én semmiképen sem érthetek egyet, mert nem tudom elhinni, hogy betöltené lelkészi hivatását az a lelkész, ki az iskolaügy körül épen csak annyi felügyeleti munkát végez, a mennyit végeznie már elmulaszthatatlan, mondjuk ki: becsületbeli kötelessége. De épen ilyen határozottan ki merem mondani azon meggyőződésemet is, hogy azok közé sem tartozom, kik a vallástanítást az egész vonalon ki akarják venni a tanító kezéből. Felekezeti és nem községi népiskolákról beszélek. Nézetem szerint egyházunknak önmaga iránti nagy kötelessége az, hogy lehetőleg mindenütt fentartsa a maga felekezeti iskoláit. Vinet, az ő lelkipásztorkodástani művében a lelkészeknek az iskolákat illető lelkipásztori feladatáról beszélvén, többek közt így beszél: »Hiába kisérlenők mi meg az iskola elvilágiasítását. Az iskola az egyházhoz vagy a valláshoz csatlakozva akar maradni. A népiskoláról beszélek most, melyben a tanítvány többet vagy kevesebbet tanul, de, ha az az iskola megérdemli a maga nevét, mindenkoron meg fogja benne tanulni azt, a mire neki szüksége van, hogy ember és keresztyén lehessen. Az iskolának szüksége van a vallásra és a vallásnak szüksége van az iskolára; sem egyház nincsen iskola nélkül, sem iskola nincsen egyház nélkül«. Tanítsa, nézetem szerint, az iskolában a vallást maga a tanító. Igen is, nem szabad azt semrniképen sem kivenni az ő kezéből. Beszéljünk nyiltan és őszintén. Mióta az allam inkább kezd ügyelni a népiskolai oktatásokra és annak egységes módon való vezetését törvény útján szabályozta, valljuk be, hogy azóta a mi tanítóink közül is igen sokan az állam felé tekintgetnek s áltól várnak bajaikon, anyagi nyomorúságokra az ő bajaikat föltétlenül elenyésztető, anyagi nyomorúságokat legalább meglehetősen enyhíteni tudó panaceát, s azóta, ismétlem, hogy nagyon sokan közülök, tehát hála Isten-