Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-04 / 27. szám

nek, egyáltalában nem mindannyian, kicsinylik a mi egyházunknak szolgálatat s elégületlenségüknek sokszoros bizonyságát adják lapjaikban, közlönyeikben, gyűléseik alkalmával s természetesen leggyakrabban otthon, tanítói közvetlen működésük színterén. Az iskolának kettős célja van: hogy emberekké és keresztyénekké neveljük benne a gyermekeket. Határozottan kimondhatjuk azt is, hogy a mi felekezetünk iskoláinak pedig hármas céljuk van: hogy emberekké, keresztyénekké és pedig református keresztyénekké neveljük bennök a gyermekeket. Vájjon kívánatos állapot-e az egyházunkra nézve, a mit fentebb felekezeti tanítóink egy részéről mondtunk? S vájjon óhajtandó-e az reánk nézve, hogy ezt a bajt még szélesebb körre terjeszszük ? Vájjon szabad-e nekünk oda hatnunk, hogy tanítóink közül még több váljék közönyössé egyházunk s ennek legszentebb létérdeke: jövendő tagjainak vallásos érzülete, egyháziassága iránt? Nem, egyáltalában nem kívánatos, nem óhajtandó, nem szabad! Már pedig valami nagyon természetes, az emberi természetből önként folyó dolog az, hogy az ember meglehetősen közönyössé válik az iránt, a mivel nekie közvetlenül nem kell foglalkoznia. Vagy ha azt gyakran megcáfolja, mint tudjuk, az élet: akkor hát mutassanak nekem egy olyan embert, ki szent lelkesedéssel buzog valamely olyan eszme mellett, melyről tudja, hogy annak az emberi szivekbe beplántálása, terjesztése az ő feladata volna, az ő működési körébe vágna: de hát azt, érdemelte bár vagy nem érdemelte meg, kivették, avagy kiveszik az ő köréből. Bizony az ilyen embereket meg egyik kezünk ujjain is igen könnyen összeszámíthatnók. Ne vegyük hát ki, ne vegye ki senki a népiskolai tanítók kezéből az egész vallástanítást, mert ezt egyesegyedül egyházunk bánná meg, a mennyiben tanítóink elekor már a legnagyobb részben elhidegülnének egyházunk iránt, mint a mely annak ápolását, a mi reá nézve a legszentebb és legmagasabb érdek, nem meri többé reájok bízni. így gondolkozom én ezen tárgyban, a miből hát természetesen következik, hogy nem tudok együtt tartani azokkal, kik a vallástanítást a maga teljes egészében a lelkészek kezébe szeretnék letenni. És most már bocsánatot kérek, de még egyszer visszatérek Vinet-hez, ki fentebb idézett szavai után így okoskodik tovább: »Ezen okból a lelkésznek minden iránt érdeklődnie kell, a mi lényegileg hozzá tartozik a népiskolai oktatáshoz, de mindig adja ő ahhoz, vagy inkább szőjje össze azzal a vallást. Sohasem feledheti ő el, hogy ő a vallásnak szolgája, állásának ezen vonását sohasem hagyhatja ő figyelmen kívül, ha az iskola kormányzásában együtt működik. Ez egyáltalában nem azt teszi, hogy ő kizárólag csak egy nézpontot foglaljon el ezen kérdésben, sem azt, hogy a lelkész, mint akármely más ember, ne tartozzék érdeklődni azon kérdések teljes köre iránt, melyek a népoktatás nagy munkájához tartoznak.* »Nem tartom, hogy a lelkipásztornak meUőznie kellene az iskolatanítót a vallásos oktatás munkájában, hanem csak vezetnie kell őt oktatásaiban; segítenie, de nem kizárnia kell őt.« »Mint az iskolaszék tagja vagy elnöke, használja föl a lelkész minden lehető befolyását, de ne igyekezzék zsarnokoskodni, vagy mindent maga csinálni; azt tekintse helyesebbnek és hasznosabbnak, hogy mások is tanuljanak meg helyesen járni el és hogy bizonyos esetekben ő maga is tanuljon másoktól. Ha a körülmények, vagy saját viszonylagos fensőbbsége fölényt biztosítanak neki: legyen kész alászállani, vagy másoknak is tért engedni; ne tegye tiszttársait saját szándékai kivitelének puszta eszközeivé vagy ügynökeivé, hanem tegye őket, a mennyire csak lehetséges, a maga munkatársaivá.« Aranyszavak ezek, a melyekből mindnyájan okulhatunk, s a melyeknek szellemében tanácsos és okos egyedül eljárnunk. Mi legyen hát az a cura pastoralis, melyet nekünk népiskoláinkban gyakorolnunk kell ? Erre a kérdésre tartozom feleletet adni. Kétségenkívül kötelességünk az összes népiskolai ügyek fölötti felügyeletet gyakorolni, tehát ügyelni például arra, hogy a tanítók az összes tantárgyakat a kiszabott tanterv keretében és annak szellemi intenciói értelmében tanítsák. Kötelességünk, melyet lelkészi állásunk róv reánk, hogy különösen a vallásoktatás menetére, annak intensiv jóságára, egy házias irányára ügyeljünk. De ez még alig mehet cura pastoralis számba. Ott kezdődik a lelkipásztori gondviselés, a hol a lelkész a törvény egyszerű rendelkezésén túlmenve, lelkiismeretének szava után indulva, nemcsak felügyelő lelkészszé, hanem a kicsinyek lelki atyjává törekszik lenni az iskolában. Mi szükséges már ehhez ? Az, hogy a lelkész a tanítás idején épen ügy, mint a tanítás közti szünetek alatt jelenjen meg olykor-olykor az iskolában, vagy az iskola udvarán, s váltson egy-egy jó szót a tanítóval s a gyermekekkel egyiránt. Egy-egy ilyen jó szó, melyet egy általunk tisztelt ember intéz mi hozzánk, sok esetben átkísér bennünket az egész életen. És ha azt a lelkészt úgy ismeri a gyermekvilág, mint a kinek mindig van jó szava ő hozzá, mely figyelmezteti őt Isten, embertársai és maga iránti kötelességeire, s felhívja gondolkodását olyan eszmékre, melyekről el tud kissé Ő is gondolkodni: bizonyos dolog, hogy az a gyermek mint egy felsőbb lényt tekintendi a lelkészt; tisztelettel fog iránta viseltetni; bevési szavait emlékezetébe, szivébe, lelkébe; rá gondol azokra későbben is az élet nagy és nehéz küzdelmeiben. És épen ez az a cura pastoralis, melyet mi a gyermekvilág körében, annak jövendőjére hatólag olyan igen fontosnak és szükségesnek találunk. És aztán tovább menve egy lépéssel, ha távol áll tőlünk az a szándék, — és kifejtettük indokoltan, hogy miért áll távol, — hogy elvegyük az iskolatanítótól az egész vallásos oktatást: más oldalról épen olyan mellőzhetetlen kötelességnek tartjuk azt, a mit egyházi törvénykönyvünk 126. §-a is a lelkész, vagy szükség esetén a helyettes vagy segédlelkész, tehát mindenesetre egy lelkészi minősítéssel bíró egyén kötelességeül jelöl ki, hogy ő készítse elő a konfirmándusokat, az űrvacsorához először járulni akaró növendékeket. Ezen, az illetők egész életére kiható nagy és fontos lelkipásztori kötelesség teljesítése alól puszta kényelmi szempontból, soknemü más elfoglaltatásunkra való egyszerű hivatkozással kibúni egyáltalában nem szabad. Erre időt kell találniok minden körülmények közt a mi lelkészeinknek, vagy hát erre hivatott helyetteseiknek. Ezt már nem lehet, mint a magunk hivatali szoros kötelességét, egyszerűleg átutalnunk népiskolai tanítóinkra. Nem volna nehéz részletekbe menve bőven indokolnunk hogy miért tekintjük mi ezt olyan igen nagy és fontos lelkipásztori teendőnek, melyről azt mondottuk, hogy kihat az az illetők egész életére. De nincsen szándékunkban ezt a kérdést részletezni. Hiszen bizonyos az, hogy tanítóinknak nem lehet