Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-17 / 3. szám

habozás nélkül hozzájárul az elhatározáshoz. Monicához mennek, a kinek szíve hálától ujjongott, hogy reménységében meg nem csalatkozott. Augustinus ekkor még nem ismerte az egyház tudományát, legalább még nem oly mértékben, mint klasszikusait. Sőt a szentírásba sem hatolt oly mélyre, hogy nem érezte volna égetően önképzése szükségét Különben fejlődése inkább lassú, csöndes lett volna, az Úrban való folytonos növekedés, mint János apostolé. De ő Pál-természet: a legnagyobb lelkiismeretességgel keresi ugyan lelke üdvösségét, de előbb tévútakon jár, ezeket végig is járja, s a fordulatokat erős megrázkódások idézik elő. Miként a manichaeismushoz a bűn elvi kérdésének megígért megoldása vonzotta, az űj-platonismus pedig az érzékfeletti világ tanításával vonta magára figyelmét, a manichaeus maíerialismussal szemben az idealismust juttatván érvényre, tehát ismét egy elvi hatalom ragadta magával: úgy az egyházba Isten kegyelmének közvetlen tapasztalata vitte. Míg azonban amazokba mélyebben látva, elvi elhatározásától mindinkább elidegenedik s végre teljesen elszakad a szekta és iskola híveitől: addig a keresztyén vallás, melyből egyelőre csak Isten fogalmát, Krisztus megváltó szeretetét ismeri, Isten kegyelmét tapasztalta és a keresztyén egyház, melynek impozáns lelki hatalmát Ambrosiusban látta képviselve, mind jobban magukhoz láncolják. Minden nagy lélek tulajdonképen oly tekintélyt keres, melynek nagysága előtt meghódolhat. Augustinus legnagyobb tekintélye az igazság, eleinte inkább csak az elméleti igazság, hovatovább magasabb értelemben, az élet igazsága: ezt megtalálta a keresztyén vallásban, meg a ker. egyház segítségével, meghódolt tehát. S ezen igazság birtokában nyugodt, nem fut mohón végig a szentíráson, az egyházi irodalmon; szorgalma fáradhatatlan marad, de munkája, hogy úgy mondjuk, már nem oly ideges: kezdődik a csöndes munka ideje. Még nagyobb buzgósággal harcol ugyan most az irodalom és az egyházi téren, de a bizonyosságnak ama világossága, mely megtérésekor lelkén elömlött, nem hagyta el többé soha. 7. Augustinus megkeresztelése. Monica halála. Augustinus szülőföldjén, Hipporegiusban, mint püspök, halála. Megtérése után azonnal felbontja szerelmi viszonyát' és elvágyódik hivatalából. Barátjának, Verecundusnak jószágán, hová viszavonult, philosophiai kérdésekkel foglalkozik és olvassa a zsoltárokat; Ézsaiást, kit Ambrosius ajánlt, kezdi, de nem tudja teljesen megérteni. Milanóba visszatérte után 387. ápr. 25-én Ambrosius megkereszteli őt és fiát. Adeodatus a Vallomások szerint kiváló tehetség volt, atyja nagy gondot fordított nevelésére, a »tanító«ról írt párbeszédében is szerepelteti, de az Úr korán magához szólította az ifjút. Augustinus lemondva minden hiú dicsőségről, a magányba vágyódik, elhagyja hivatalos állását s hazája felé indul. Útközben Ostiában meghalt anyja, kinek a keresztyén egyház nem csekély részben köszöni a maga Augustinusát. A nagy férfiú élete ezután külső eseményekben aránylag szegény. Három évet tölt szülőföldén visszavonultan, szerzetes módjára, rokonérzelmű barátaival philosophiát és egyházi tudományokat tanulva. Nevét megtérése és iratai tették híressé. Midőn 391-ben Hipporegiusban egy barátját meglátogatta, a nép közfelkiáltással presbyternek választotta. Emberileg szólva véletlen e megválasztatása, pedig a gondviselés munkájának tetszik, hogy ép ezt a férfiút vonta bele azon egyház kormányzatába, mely a szektától legtöbbet szenvedett. Mint társpüspök, majd 396 óta mint püspök, tisztán az egyháznak szolgált. Kétségkívül belső fejlődésében is jelentős mozzanat hivatalba lépése. A gyakorlati kérdések megoldása várt most reá, s a mit Augustinús tett, megtette alaposan és egészen. Az egyház szolgája saját érdekét az egyházéval azonosította: a philosophiát most sem hagyta el épen, de theologiai tanulmányai és munkái háttérbe szorították azt. Kolostorokat alapít, maga mint püspök pap társaival szerzetesi közösségben él, szóval és iratokkal tárgyal, harcol a donatistákkal, pelagianusokkal és ellenük, egyéb szekták sem kerülik el figyelmét. Már mint az egyház egyik legnagyobb férfia fejezte be életét 430. aug. 28-án, midőn az afrikai egyházat pusztító vandalok püspöki székhelyét ostromolták. Holtteste Páviában nyugszik; de szelleme él irataiban. Sopron. Jausz Vilmos, theol. tanár. BELMISSZIÓ. Megnyitó az ifjúsági egyesület első bibliai estély én. Budapest, 1894. február 6-án. Tisztelt Tagtársak ! Szeretettel üdvözlöm Önöket első bibliai estélyünkön. Fontos kezdeményezésnek tartom ezt egyesületünk életében. Egyik görög természetbölcselő támaszpontot kért, hová lábát megvesse, mert arról a földet is kimozdíthatná sarkából. Az erkölcsi világban az egyéni erkölcsiségnek is ilyen támaszpontra van szüksége, hogy az élet viszontagságai és megpróbáltatásai között megállhasson. Mert a magára hagyott emberi erő könnyen meginog és tévútra hajlik. A gyermek- és serdülő ifjúság a szülői és nevelői gondozásban lel ideiglenes erkölcsi támaszt. Önök azonban, T. T., ez alól az erkölcsi gyámkodás alól már jobbadán kinőttek s a természet rendje szerint ki kell, hogy nőjenek. Erkölcsi önállóságra, erkölcsi felelősségre kell emelkedniök. De van-e erre elég erkölcsi erejök? Van és nincs. Van, mert Isten erkölcsi életre teremtett mindnyájunkat; van, mert az erkölcsi törvényt Isten maga írta be szíveinkbe: van, mert, mint az apostol mondja, akaratom vagyon a jóra; van, mert mint a tapasztalás mutatja, az ember épen az ő ifjúsága idején kiválóan fogékony minden szépre és jóra. Ámde az ember természetes erkölcsi ereje önmagában elégtelen, sőt képtelen a tiszta erkölcsi életre. A vad természet erős növényzetéhez hasonlít, melyben sok a nyers erő, de csak fanyar gyümölcsöket terem. Az ember természeti erkölcsi tőkéje, s a belé teremtett erkölcsi képesség és fogékonyság erkölcsi nemesítésre, ethikai beoltásra szorul; e nélkül erkölcsi fanyarság, elfajzás, sőt erkölcsi elfajulás vár reá. Mint az apostol mondja, akaratom vagyon a jóra, de hogy azt véghez vigyem, nem tehetem, mert nem azt mívelem,