Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-17 / 3. szám

ben nem gondolt a keresztség fölvételére. Most rettegett a haláltól és a világot megítélő szigorú bírótól. Még sem akar olyasmit elfogadni, a mit szabad vizsgálódás útján Őszinte meggyőződéssel igazságnak még el nem ismert. Alypius és Nebridis barátjaival vissza akar vonulni a magányba, hogy minden erejét és idejét az igazság megkeresésére fordítsa; de hivatala és szerelme visszatartotta. 5. "Victorinus újplatonikus iratai. Az újplatonismus elégtelensége. Ilv meghasonlott lelki állapotban találta az újplatonismus. A pogányság ezen alkonyát is át kellett élnie. Plotinusnak több irata került kezébe Victorinus fordításában. Ezek oszlatták el azon nagy aggodalmát, hogy szellemi Isten nem lehet. Azt olvasta, hogy az érzéki világ tisztán magában véve valami nem létező, hogy csakis annyiban létezik, a mennyiben részt vesz az örök eszmékben, a legfőbb jóban, az Istenben, a mennyiben az eszmék világának mássá; hogy a bűn nem ^egyéb mint Istentől való eltávolodás, tehát nem lehet önálló lényeg, mert ha volna, úgy jó volna, mivel csakis a jó igazán létező; a legfőbb boldogság elmerülni Istenben, de ezen végső célhoz az ember a legszigorúbb önmegtartóztatással fölúlemelkedvén minden érzékiségen, csak a lélek kimondhatatlan mámorában juthat el; a legfőbb jó s a vele való egyesülés boldogsága az emberi megismerés számára rejtély. Az újplatonikus iratokból tanulta Augustinus kutatni az érzék feletti igazságot, »a te láthatatlan lényegedet megismertem és megláttam azokból, a miket teremtették. A manichaeusok minden tudásában való csalódás után megváltó tannak vette azt, hogy értelmünk nem hatolhat az istenség titkaiba, hogy a legfőbb jót csakis az értelmünktől független kijelentésből ismerhetjük meg, a melyet hittel kell elsajátítani. Ama jelentős legendában az angyal, a ki a tenger partján az Isten lényegéről gondolkodó szent férfiút a tenger vizének kis gödörbe merítésével megszégyeníti, tényleg nem a keresztyén vallás volt, hanem az újplatonismus. De ezen ponton nem állhatott meg Augustinus. Az újplatonismus megszabadította ugyan a manichaeismus dualismusától s az elméleti skepsistől, de a gyakorlati életre nézve még inkább megerősítette kétségeit. »Lerombolta a világot, de nem maradt egyebe, csak a túlvilág egy sugara*; szólt ugyan a legfőbb jóról, de ennek tartalmát nem tudta meghatározni; önfegyelmet követelt ugyan, de nem adta meg a hozzávaló erőt; és Augustinus sejtette »a különbséget azok között, a kik látják hová kell menni, de nem látják mely úton és a között, a ki maga az élet és maga vezet el a boldog hazába, melyet nemcsak megmutat, hanem lakásul készít«. 6. Augustinus megtérése : Pál levelei, gyermekkori Krisztus-emlék, Ambrosius személye, Simplicianus és Pontitianus elbeszélései, Róm. 13. Méltatás. Mohó vágygyal nyúl a szentírás után, Pál leveleibe merül, congenialis lelke átéli Pál sorsát, vele együtt tapasztalja, hogy más törvény van az ő tagjaiban, hogy a lélek kész, de a test erőtelen, s vele együtt kiált fel: kicsoda szabadít meg a testnek halálából ? Most már kész meghajolni a tekintély előtt, ama Krisztus előtt, a kinek emléke gyermekkora óta szivében élt, a kit Ambrosius hirdet. Tudja, hogy az igazságot, melyet eleitől fogva keresett, csakis azon egyházban találja meg, melyet Ambrosius oly méltóan képvisel. De mindezt csak tudja, akarja is — félig, mert »régi barátai« megkedvelt szokások, érzéki természete nem engedik, hogy egységes akarattal kövesse azt, mit igaznak tud. Csakis közvetlen személyes befolyás nyomhatta el a földhöz kötő »másik* akaratát. Ambrosiust, a sokat elfoglalt egyházfőt, nem háborgatta, Simplicianus presbyterhez fordult tanácsért. E hű lelkipásztor meghallgatta Augustinus életleírását és Victorinus fordításának főiemlítésekor elmondotta, hogy e híres pogány, miután élete javát a bálványok és hiú tudomány szolgálatában töltötte és ezért a római forumon emlékoszlopot kapott, a szentírás olvasása közben megtért és hogy számos kellemetlenség dacára nyíltan is Krisztus híveihez állott. Augustinus érezte, hogy azon kötelékek, melyekbe nem idegen vas, hanem saját vasakarata verte őt, lazulnak. Nemsokára ezután meglátogatta őt és Alypiust — Nebridius nem volt otthon — egy keresztyén földije, előkelő udvari hivatalnok, Pontitianus, a ki az asztalon megpillantván Pál iratait, vallásos társalgást kezd ; elmondja az egyptomi Antalnak remete életét, szól a zárdák nagy számáról, sőt hogy Milano falain kívül is van egy ily kolostor, minderről Augustinus mit sem tudott; majd két császári hivatalnok hirtelen megtérését beszélte el nagy részletességgel, hogy azok Trierben egyszer egy remete kunyhójába tévedtek és itt Antal életrajzát találták, elolvasták és meggondolva azt, hogy az udvarnál hosszú idő múlva legfeljebb a császárnak barátjai lehetnek, holott Isten barátai ott helyben lehetnek, hirtelen elhatározással elszakadtak a világtól és Antalt követték. Pontitianus mint szemtanú szólt a megtértekről; szavai fölidézték Augustinusban azt az óriási lelki harcot, melyben 30 év bűnös szokásai s egy szent szándék állottak egymással szemben. Augustinus barátjának távozása után feldúlt arccal és szívvel Alypiushoz fordul: »Mit kell eltűrnünk? Mi ez? Mit hallottál ? Tudatlanok fölkelnek és magukhoz ragadják a mennyországot, mi pedig lelketlen tudományunkkal testben és vérben fetrengünk! Talán, mivel megelőztek, szégyeljúk őket követni és nem szégyeljük, hogy nem is követjük ?« Alypius rémülten tekintett barátja elváltozott arcába, s nyomon követte őt, midőn némán kirohant a kertbe. Itt vívta a kettős akarat az élet-halál tusát. »Én, a ki megfontoltam, hogy végre Istenemnek, Uramnak szolgálok, én voltam, a ki akartam, én voltam, a ki nem akartam; én voltam.« Lelke minden nyomorúságát látja érzi, iszonyú vihar támad benne s könyzápor kiséri. Elfut Alypiustól, egy figefa alá veti magát és fuldokolva kiált Istenéhez: »És te Uram, meddig, Uram, haragszol rám oly végtelenül ? Ne emlékezzél meg az én elmúlt bűneimről! Meddig. ó meddig? Holnap, ismét holnap? Miért nem azonnal? Miért nem vetsz véget ez órában az én gyalázatosságomnak?* Vergődéséből gyermek hang kelti föl, mely a szomszédban ismételten énekelvemondja: »Vedd és olvasd! Vedd és olvasd*. Hirtelen eszébe jut, hogy Antal, midőn először hallotta az Úrnak a gazdag ifjúhoz intézett szavát, ezt egyenesen magára vonatkoztatta és úgy cselekedett. Még nagy felindultan visszasiet Alvipushoz, felúti Pál iratait s magában olvasta az első szemébe ötlő helyet: »nem dobzódásokban és részegségekben, nem versengésben és irigységekben, nem bujálkodásban és mértékletlenségben : hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust és a testet ne tápláljátok az ő kívánságaiban*. (Róm. 13, 13—14:). Tovább nem olvasott, mert a mondat végén azonnal, »mintegy bizonyosságnak világossága ömlött el lelkemen és minden kétely sötétségei eloszlottaké E perctől fogva Augustinus hívő keresztyén volt: a hit győzött és biztosította neki azon lelki erőt, a melylyel állhatatosan megmaradhat a felismert jó mellett, mi után eleitől fogva vágyódott. Nyugodtan elmondja a lefolyt küzdelmet és elhatározását Alypiusnak, a ki elolvasván a következő mondást: »a ki pedig a hitben erőtelen, azt felvegyétek*,