Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-06-06 / 23. szám

hízelgő. »Csaknem elhiteted velem, hogy keresztyénné legyek!* mondá. Jaj annak, a ki így felel akkor, a mikor egész világosan ott áll előtte a kérdés: Krisztussal-e vagy a Krisztus ellen? Óh ha nem káromoljuk is a megfeszített és feltámadott Krisztust, ha nem teszünk is töviskoszorút szentséges fejére, elég, ha közönyösen elhaladunk mellette. A hadvezér, a ki csaknem megnyert egy ütközetet, elvesztette azt. Az orvos, a ki csaknem meggyógyította szeretett gyermekemet, bizony nem gyógyította azt meg. A ki csaknem elhatározta magát, hogy a Krisztust követi: bizony csak annyit tett, mint a ki határozottan visszautasítja. Azért nem csodálhatjuk, ha Pál bánatosan lehajtotta fejét. Még egyszer szólt s szavaiban a keresztyén lélek mély bánata nyer kifejezést, a ki siratja az elveszettet: > Kívánnám az Istentől — mondá — hogy nem csaknem, hanem valóban te is, s mindazok, a ki ma engem hallgattak, olyanok lennének, mint én, e bilincsektől megválva«. A mikor e szavakat halljuk, úgy tűnik fel előttünk, mintha az a meggörnyedt alak felegyenesednék előttünk s az ítélő birák eltörpülnének! Mintha Pált fénysugár venné körül s ellenfelei a sötétségben vesznének el. Oh ő szabad volt, bilincsekkel a kezén; a király, s a hatalmas római és a szép Berenice pedig rabszolgák voltak, a bűn, a hitetlenség, a világ rabszolgái. Hogy is ne! Mondhatták-e ők magokat boldogoknak? Ha a halálra gondoltak, nem vegyült-e öröm legmárnorítóbb gyönyörűségeikbe is ? Minden pompa dacára, mely körülvette őket, minden földi hatalom dacára, melylyel dicsekedhettek, nyomorultak, boldogtalanok voltak; Pál pedig betegsége dacára is irigylendőnek tartja állapotát. >Kívánnám Istentől, hogy olyanok lennétek, mint én!* azt kiáltja összetörve, megkötözve, megalázva is, mert a Krisztus fenséges örömmel tölti meg szivét s kárpótolja szenvedéseiért. Neki nem kell félnie a haláltól. Az ő boldogságát e világ változásai tönkre nem tehetik. Az ő boldogságát senki és semmi tőle el nem rabolhatja. Birtokunkban van-e e boldogság? És ilyen boldogság van-e birtokunkban? Ezer közül hányan felelhetnek e kérdésre igennel? De épen mert kevesen felelhetnek igennel, kell azt feltennünk újból meg újból. A Krisztusban az Isten oly tökéletes boldogságot ajánlott fel s biztosít nekünk, melynek megvalósítására semmiféle bűnhöz nem. folyamodunk, mely megmarad a nélkülözések dacára is s arra ösztönöz, hogy másokat is boldoggá tegyünk. Ugy-e bár, ha mindenkinek a szivében laknék e boldogság, akkor gonosztevők, sikkasztok, öngyilkosok nem lennének. Mert a kinek szivében a Krisztus lakik, az iszonyodik a bűn mindenféle fajától. S a kinek erős hite van a Krisztusban, az szerény körülmények közt is elégedett. Az nem nyújtózik tovább, mint a takaró ér. Szemei, szája, ínye nem vágyódik újabb és újabb ingerek után, hiszen a boldogság, az igazi boldogság nem a szemben lakik, se nem az Ínyben, hanem a lélek mélyén. De ne hogy azt gondoljuk, hogy a Krisztus csak a szegényeknek való. Nem; a gazdagoknak is való. A gazdagoknak átok a gazdagság a Krisztus nélkül. A gazdagság akkor szűnik meg átok lenni, ha azt mások boldogságára használjuk fel. Hogy pedig ezt cselekedjük, arra a Krisztus ösztönöz legjobban. Hiszen Ő gazdag volt és szegén ynvé lett érettünk. A Krisztus szánalommal, szeretettel és irgalmassággal tölti meg a sziveket. És nincs nagyobb hazugság, mint mikor valaki azt mondja: Én a Krisztus egyházához tartozom, tehát gyűlölöm azokat, a kik nem tartoznak oda. Nem! Ha Pál szánni tudta azokat, a kik bilincsbe verték s a tömlöcben hagyták sinlődni, ha ő szeretni tudta még ellenségeit is: bizony, ma sem lehet más a keresztyén ismertető jele, csak a szeretet. Ez a szeretet azonban nem lágyság. Erős és szent szeretet az, mely segíteni akar mindenkin, de nem a bűnök elleplezése által. Segíteni akar a testi bajokon is, de segíteni a lélek ama betegségein is, a melyek az embert hitetlenné teszik, a Krisztus szeretete iránt érzéketlenné, az érzékiség rabjává. A keresztyén boldog s ép azért azt kiáltja: Vajha mindenki boldog lenne, mint én! S épen azért folyton tör mások boldogítására. Valóban az igazi keresztyénség nemcsak a papok dolga, hanem minden jó honfié, minden okos politikusé. Mert azt mindenki látja, hogy egy nemzet élete annál bizonytalanabb, annál erőtlenebb, minél inkább terjed az a szellem, a mely csak élvezetekre vágyik s az embert odaviszi, hogy kötelességeit csak úgy letudja. Már most, ha van oly tényező, a mely az ember lelkének a kevéssel való megelégedettséget, a boldogságot még abban az esetben is biztosítja, ha az ember nem úszik a gyönyörűségekben, hanem nehéz munkát kell végeznie: azt hiszem, azt a tényezőt mellőzni nagy esztelenség lenne. Pál példája meggyőzhetett bennünket arról, hogy van olyan tényező. A Krisztus az, a ki meghalt érettünk, de ma is él, mert feltámadott. Ma annyit jajgatnak az emberek. Ügy hajhászszák a nagyobb szerencsét. Ügy tiporják azokat, a kik útjokban állanak. Nem jobb volna-e, ha a Krisztussal többet foglalkoznánk! Nem jobb volna-e, általa oly boldogságra tenni szert, mely azt mondatná velünk is: Óh én oly boldog, nagyon boldog vagyok! Vajha mások is oly boldogok lennének, mint én. Tisztelt közönség! Mikor Coligny, a híres francia tengernagy Szt.-Quentin várát védelmezte s az ostromló spanyol sereg vezére felszólította, hogy adja fel az úgyis már megrongált várat: az lőn a válasz: Hegem habemus. Királyunk van. E két szót írta papírra a hős vezér s egy nyílra szúrva odalőtte az ellenséges tábor közepébe, kifejezve ezzel, hogy semmiféle alkudozásra nem hajlandó. Pedig milyen király volt az! II. Henrik, egy nyomorult kicsapongó zsarnok. És mégis visszautasított a hős vezér minden alkudozást az ellenséggel. Mi is körül vagyunk véve mindenféle ostromló sereggel. Gonosz hatalmasságok törnek ellenünk. Egyfelől a vakhit akar leigázni, másfelől a teljes istentelenség, a keresztyénség fenséges tényeinek tagadása kisért. Mintha démonok szabadullak volna el s alattunk inogna a föld. De ne féljünk. Mi sokkal fenségesebb értelemben mondhatjuk el, mint Coligny, hogy: Hegem habemus! Királyunk van! Mi Pál apostollal azt kiálthatjuk: Krisztus a mi királyunk, az élő Istennek a Fia! S a ki még nem állt e király szolgálatába, azt felhívjuk, térjen meg hozzá, hajoljon meg a megfeszített és feltámadott Krisztus előtt és jöjjön, segítsen nekünk, hogy terjeszszük az élő hitet, a munkás szeretetet, a szabadságot, mely a gonoszság minden bilincseitől megszabadít s az igazi boldogságot, a melyre a lélek úgy vágyódik, de a melyet Szent Ágoston szerint meg nem találhat, a míg Istenben nem nyugszik meg. Szabó Aladár. ISKOLAÜGY. Dr. gróf Kún Géza főgondnok beszéde. Tartotta az erdélyi ev. ref. kollégiumok tanárainak Szászvároson, 1895. máj 29—31. napjain lefolyt értekezletén. Tisztelt tanári értekezlet! Nagy és fontos érdekek előmozdítására gyülekeztünk össze s tárgyalásainkat bizonyára a hazai tanügy igaz barátai figyelemmel fogják