Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-06-06 / 23. szám

hesse. Ehhez járult, hogy most már jó ideje a börtönben sínlödött. Bizony. látva azt a meggörnyedt, öreg zsidót, nem tudom, melyikünk vállalná el a szellemi atyafiságot vele! Annyi bizonyos, hogy az Agrippa király köré gyűlt sokaság megvetette Pált hitével, meggyőződéseivel s igehirdetésével együtt. Agrippa király tartott ugyan valamit a zsidó, ótestamentomi hagyományokról, de hogy, a mi az ótestamentomban árnyék, az az új testamentomban a Krisztusban lett valóság: azt már nem hitte. Festus pedig hitetlen volt, mint az akkori mívelt római általában. Azok közé tartozott, a kik a nép számára szükségesnek tartják ugyan a vallást, de a míveltekre nézve feleslegesnek. Ne ítéljük el! Hiszen az a mívelt római tényleg képtelen babonás bálványimádással s képzelődéssel megrontott vallást dobott el. Sokkal jobb volt ő, mint a mai mívelteknek, sőt theologusoknak ezrei, a kik a megfeszített és feltámadott Krisztus evangéliumát dobják el, a mely evangelium az igazság erejét vitte a népek lelkébe, a mely evangelium egy szerető Isten irgalmasságáról beszél s a mely evangelium egyedül képes valóságos erkölcsi reformációt létrehozni. Ezt az evangéliumot Festus nem értette. Egyáltalán nem is tudta felfogni, hogy a zsidók mi bünt találhatnak Pálban? Hiszen — gondolá Festus — furcsa dolgokat beszél ez a Pál Krisztus megváltó haláláról, valóságos feltámadásáról, de hát miért tartják ezt a zsidók bűnnek? A felelet nyilvánvaló. A zsidók már a Krisztus idejében valami sajátságos megcsontosodottság rabigája alatt nyögtek. Egyházuk úgy volt szervezve, akár egy világi társaság. A szervezet volt benne a fő s nem az egyén élő hite. A szertartások, a vallásos cselekvények, még az erkölcsi cselekvények is elő voltak írva s a fődolog az volt, hogy az előírt szabályokat, parancsokat mindenki pontosan végrebaitsa. Hogy azután a lélek Isten utáni vágya ki van-e elégítve, hogy a szivek elégedettek-e, hogy készséggel, örömmel s az előírt parancsolatokon kívül és felül is cselekeszik-e az Isten akaratát, hogy a hitigazságokról való meggyőződés mindenkinek személyes, egyéniségétől elidegeníthetlen birtoka-e vagy az egész csak az ősöktől örökölt lim-Iom-e, azzal ugyan senki sem törődött. Ha a pap elvégezte az áldozatot, az imát, az alamizsnálkodást, ha a hivő elmondta a kiszabott imádságot, megfizette a fizetni valóját, szombatnap nem ment tovább sétálni, mint a meddig ki volt mérve: hát a szive telve lehetett gőggel, büszkeséggel, szeretetlenséggel, gyűlölettel, nem bánta senki sem. A Pál által hirdetett evangeliom halálos csapást mért az ilyen vallásos és erkölcsi felfogásra. Mert ez az evangeliom egy élő személyiséget állított a lelki szemek elé. Hirdette azt a nagy igazságot, hogy az Isten élő Isten s nem viseltetik érzéketlenül az emberek bajai iránt, hanem megjelent köztük, szólt hozzájuk, szenvedett értük, szerette őket és Lelke által folyton kopogtat szivök ajtaján, hogy boldoggá tegye, idvezit.se őket s új erőkkel, hittel, reménységgel, szentséggel lássa el őket. Vegyétek fel a Krisztust és éltek, ezt hangoztatá Pál s ha fel nem veszitek, egyházi szervezetetek, papjaitok lemorzsolt imái, lelketlenül elvégzett cselekményei semmit nem érnek. A zsidó ezen megbotránkozott, de a római előtt, a ki egyáltalán nem állt a vallásos élet terén, mindez érthetetlen volt. Azért Festus Agrippa elé állítja Pált. Agrippa ismeri a zsidó vallást, jártas a próféták tudományában; majd az eligazodik Pál furcsa beszédeiben. »Beszélj!* szólt Agrippa. Meg van engedve, hogy beszélj És Pál beszélni kezd. Elmondja ama nevezetes damascusi útnak történetét, a melyet valójában csak az érthet meg igazán, a ki a Krisztusnak ható erejét lelkébe fogadta s a ki átment amaz átalakuláson, a melyet a tékozló fiú példázatában maga az Úr Jézus gyönyörűen rajzol. Csakhogy Pál, míg tékozló fiú volt, nagyon is messze eltávozott az atyai háztól. Erős lélek volt s erős lelkének minden tehetségét a Krisztus elleni gyűlölet kormányozta. Azért az Úr Jézus az ő megtérítésére rendkívüli eszközöket is használt. Amaz iszonyú sötétséget, melyben Pál tévelygett az isteni kegyelem, mely rendesen csak láthatatlanul, csak a Lélek által, csak a szív titkos mélyén hat, nem oszlathatta el máskép, csak a természeti és szellemi világ eszközeinek felhasználásával. Pálnak, vagy a mint akkor még nevezték, Saulnak testében és lelkében meg kellett rendülnie, hogy a kegyelem szivébe szállhasson. A lelki világosság mellett külső fénynek is kellett látszania, hogy a kettős hatás eredményt szülhessen. Testi és lelki szemeinek egyaránt kellett hatást elfogadni, hogy annál biztosabban tudomására jusson tévelygése veszedelmes voltának. A hatásnak aztán megfelelő volt az eredmény is. Soha senki nagyobb buzgósággal a Krisztus evangéliumát nem prédikálta, mint Pál. Soha senki többet nem szenvedett az élő Isten nevének hirdetéseért. Soha senki tettekkel, áldozatokkal, szenvedésekkel jobban meg nem bizonyította, hogy azért a hirdetett evangéliumért élnihalni kész. Ime a Krisztus evangeliuma s maga a Krisztus nem álom, nem képzelet, hanem valóság. A Krisztusban az Isten jelent meg, mert arra, hogy dühös, haragos, hitetlen Saulokból hivő, buzgó, szeretetteljes Pálok alakuljanak, isteni erő kell. De hát az Isten változott 2000 év óta? Nem! Nem változhatott. Hát akkor miért nem alkalmazzuk ma is hittel és reménységgel a társadalmi bajok ellen a Krisztus evangeliomát ? Óh bizony, mikor látjuk, hogy terjed az elégedetlenség, nagyralátás, érzékiség, sok helyen az erkölcstelenség miként ragad el olyanokat is, a kikről sohasem gondoltuk volna: nem volna szabad megelégednünk a csendes panaszkodással, sem a metsző, gúnyos ítélettel, hanem rá kellene mutatni a Krisztusra s azt kiáltani: Térjetek meg Ő hozzá; Ő benne van gyógyulás, erő, szeretet, segítség! Csak az a baj, hogy a mikor a Krisztusra mutatunk, a félreértések özöne állja utunkat. Valóban a caesareai jelenet ismétlődik előttünk. A mint ugyanis Pál előadásában oda ért, hogy a megfeszített s feltámadott Krisztust kezdte emlegetni, Festus elszörnyűködve kiáltott fel: Bolondozol te Pál; a nagy bölcseség zavarta meg elmédet, így kiált Festus s felkiáltása arról tesz tanúbizonyságot, hogy a Krisztus feltámadásának tagadása nem valami felvilágosult keresztyén álláspont, hanem egyszerű pogányság, nem a XIX. század haladásának vívmánya, hanem az Isten magasságos dolgaival való ismeretlenség jele. Festus felkiáltása azonban nem zavarja meg Pált. Látja az apostol, hogy a római szive nagyon kemény talaj. Látja azt is, hogy Agrippa gondolkodóba esik. 0 tehát úgy tesz, mint az okos hadvezér. Kikeresi ellenfele gyenge oldalát. Agrippa felé fordul, a ki ismeri s bizonyos fokig szereti is a prófétákat. Tudja az apostol, hogy ha valakit, úgy Agrippát nyerheti meg a Krisztusnak. Felé fordul tehát. Appellál jobb lelkiismeretére. Hivatkozik arra, hogy a Krisztus magasságos dolgai nem lettek eltitkolva. Majd megérinti szive húrjait s ezt kérdi tőle ünnepélyesen: Agrippa király! Hiszesz-e a prófétáknak? Mintha csak azt mondta volna: Ha hiszesz, akkor abban is kell hinned, a kiben a próféták beteljesedtek ?! Agrippa király e pillanatban választott az üdvösség és a kárhozat között. Nyilatkozatától függ, hogy vájjon az örök életet választja-e, vagy az örök boldogtalanságot. Szól és szava nyájas,