Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-06-06 / 23. szám

atyámfiai, nyerjünk itt erőt az evangéliumból, az Isten kegyelméből, a Krisztusnak a bűnösök megmentésére végzett munkájából és e munkában megmutatott nagy csucla szeretetéből ós azután a templomon kívül használjuk fel az itt nyert erőket a bűnösök jó útra térítésére. így aztán a bűn láncszemei mind inkább szaporodnak. A vétek árjai mind jobban benyúlnak a jóravalóság földjébe és sokszor oly helyeken is iszapot veszünk észre, a hol már igazán nem gondoltuk volna. A haza fáját titkos férgek rágják, a melyek a nemes fa bukását idézik elő, ha a fát kívülről vihar meg nem rázza is és sokan csak úgy ragyognak a honfiúi dicsőségtől, bár azokat a férgeket egyáltalában nem irtják. Egy mentség van. Egy; egyetlen egy. Ha az evangeliumi egyházak feladataik magaslatára emelkednek. Ma a lelkészek, tanítók, tanárok, ügyvédek, birák, tisztességes családapák és erényes úri nők belátják, hogy nekik is meg kell térniük. Nem a gyilkosságból, lopásból, hanem a hitetlenséghöl és szeretetlenségböl. Abból a nagy bűnből, hogy a Krisztus evangéliumát meg nem becsültük, hanem addig igazgattuk, kormányoztuk, szabályoztuk az egyházat, hogy ma a titokban lopódzó bűnnel szemben az evangéliuminak nevezett egyházak is bágyadtan, csüggedten, sőt érzéketlenül állanak, mintha csak azt mondanák: Bánom is én, vagy azt: Úgy is hiába minden ! Egyszer egy úri ember, pedig lelkészjellegű tanár, mondta nekem, hogy nem a jóravaló emberek számára kellene tartanunk az evangelizáló összejöveteleket, hanem a nagyon rosszak számára. Még Krisztus e szavát citálta: Nem jöttem, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam megtérésre. A Jézus e szavainak igazi értelme azonban épen az, hogy mi mindnyájan bűnösök vagyunk s hogy ezt mindnyájunknak be kellene látnunk. Persze ha azt kérdezzük csak: loptunk-e gyilkoltunk-e, csaltunk-e, akkor semmi bűn nem találtatik bennünk. De azt kellene kérdeznünk: Megtettünk-e mindent az eltévelyedettek megmentésére? Utána mentünk-e a bűnösöknek ós hoztunk-e vissza csak egyet is az Úrhoz? Felhasználtuk-e az Úr Jézus szeretetét ós felhasználtuk-e földi javainkat, hogy annyi könnyet töröljünk le, a mennyit csak lehet? Töreked-, tünk-e arra, hogy oly egyesületek ós intézmények állíttassanak, a melyek menhelyül szolgáljanak azoknak, a kiket a kísértések különösen ostromolnak? Felszólaltunk-e, küzdöttünk-e minden bűn, minden tisztátalan beszéd, minden kicsapongás, minden léhaság és corruptio ellen ? Ha a kérdéseket komolyan teszszük fel magunknak ós e kérdések ós ilyen kérdések világánál vizsgáljuk életünket, bizony igazat adunk a régi szónak : Mindnyájan elhajlottak. S ha nem büszkélkedünk relatív jóságunkkal, ha nem takargatjuk a súlyos bűnöket relativ erényeinkkel, hanem beismerjük, hogy a Jézust még nem követtük sem elég híven, sem elég határozottsággal: akkor, de nem előbb, lehet kilátásunk arra, hogy a társadalom, melyben élünk, lassan ugyan, de gyökeresen javulni kezd és megszentelődik. Szabó Aladár. Egy jelenet Pál apostol életéből. (Felolvastatott a nagy-kikindai ev. ref. imaterernben május 2ő-én tartott vallásos estélyen.) Egy suhintás a történetíró bűvös vesszejével s lelkünk visszaszáll az emlékezet szárnyain azokba a csodás időkbe, a melyekben a keresztyén hit még hegyeket tudott mozgatni, a mikor még a keresztyén szeretet az ellenséget is tudta szeretni s a mikor a keresztyén reménység a mennyország dicsfényével vonta be a földi életet. A római világbirodalom mind messzebbre nyújtogatja hatalmas karjait. Már Zsidóország is római iga alatt görnyed. Körülbelül 60 esztendő telt el már azóta, hogy az angyalnak ama fenséges hirdetése: megszületett a Megváltó, a világtörténelmet két részre osztotta. Ez időben Festus képviselte a császári hatalmat Zsidóország alsó részében. Mert a római kar széttörte Zsidóország egységét s csak egy darabkát juttatott abból Agrippának, a kinek ősei férfiágon idumeusok voltak ugyan, de a kinek ereiben zsidó vér folyt s a ki a mennyire csak lehetett, igyekezett is jó zsidó lenni. A mennyire lehetett. Mert a hatalom kedves volt előtte s a mint nem egészen rossz indulatu, de nem is jellemszilárd emberek szokták, Agrippa sem akarta elrontani a barátságot a hatalmasokkal. Alig érkezik meg Festus, az új római helytartó, Félix utóda, már látogatására siet Caesarea Filippibe Agrippa király. Festus egy rendkívül érdekes esetet hoz a király tudomására. Valami Pál nevű fogoly sínylődik a tömlöcben. Még Félix idejében került fogságba. A zsidók erősen vádolják, de nem tudnak rábizonyítani semmit, a mit az okos, hideg római bűnnek tarthatna. Agrippa úgy szeretné látni azt az érdekes embert s az udvarias Festus megígéri neki, hogy másnap elibe állítja. A másnap elérkezett. A kihallgatási teremben fényes sereg gyülekezik össze. Jő Agrippa király csodaszép nővérével, Berenicével. Mindketten ragyogó, keleties díszben. Mellettök a helytartó egyszerű, fehér tógájában. Arcán büszkeség és önérzet honol. Mintha azt akarná mondani: Én Róma vagyok ! Az örök város! A világ ura! Jobbrabalra fényes kiséret. Vidám, zajos s bizonyára minden magasabb tartalmat nélkülöző beszélgetést folytatnak. Most egyszerre láncz csörren; fegyver zörög. Az egész társaság odanéz. Egy meggörnyedt s elöregedett alak áll előttük. Pál apostol az. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett. Óh hiszen ezer nyomorral kellett megküzdenie. Az Úr súlyos betegséggel látogatta meg s az agyongyötört ember háromszor is kérte az Urat, hogy vegye el róla azt a betegséget. Az Úr azonban azt válaszolta: elég neked az én kegyelmem! S az apostol viselte a betegség súlyos terhét könnyes szemekkel, de alázatos szívvel. A betegség mellett a kenyérkereset is megviselte az apostolt. Mert saját keze munkájával kereste kenyerét. Éjjel dolgozott, sátort készített, hogy nappal az igét hirdet-