Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-23 / 21. szám

magatartásával, akkor aztán az ember lelki természetében rejlő gyarlóságnál fogva, mind jobban megerősödnek a veszedelmes irányzatok. És mi lesz a magyar népből, ha egyfelől a vakhit, másfelől a hitetlenség vesz rajta erőt? Mi lesz a magyar népből, ha a vallás nevében, a keresztyénség nevében a pápa csalhatatlanságát, meg a papnőtlenséget is rákényszerítik, másfelől meg Istenétől és Krisztusától is megfosztani törekesznek? Mi lesz a magyar népből, ha fatalisticus nyugalmából ki nem lép s vagyoni ügyeiben, a viszonyok hatalmával szemben kellő ellenállást s erélyt kifejteni nem bír? És mi lesz a magyar népből, ha a családi élet törvényeit mind többen tiporják lábbal s a magyar nők rossz útra vezetését a férfiak dicsőségének tartják? Bizony olyan emberekre volna szükség, a kik az ellentétek megsemmisítő dühösségét elenyésztetni tudnák. Olyanokra, a kik megtanítanák embertársaikat az Isten igaz imádására s megértetnék a nemzettel, hogy az evangelium a népek boldogságának igazi alapja. Olyanokra, a kik elvéve IstQ

n földi áldásait, mégis megtudnák életükkel is bizonyítani, hogy a szellemi gyönyörök magasabbak az érzéki gyönyöröknél. Olyanokra, a kik meglátják és feltárják a bajokat, de oda is sietnek a bajok színhelyére, ki az életbe, az embereket Istenhez vezérlik, hogy az Úrtól szent lelkesedést nyerve, minél többen buzgólkodjanak a még meglevő bajok megszüntetésén, nem riadva vissza semmi akadálytól, semmi fáradságtól, semmi áldozattól. Ugyan van-e még remény ?! Van remény, de hatalmasabb segítséget kell keresnünk, mint a mit az emberi tudomány nyújthat. Több, mint 25 éve tudományosság, míveitség és sok más tekintetben nagyot haladtunk. De hogy közéletünk tisztaság, erkölcsiség tekintetében is haladt volna, azt, fájdalom, nem állíthatjuk. A mi pedig az Istenben való békét s az Isten Lelke által való megszentelődést, nyomorultak iránti könyörületet, az Isten országa szükséges voltában való hitet illeti: a felelet még szomorúbb. Látnivaló, hogy új tényezőket kell bevinnünk az egyházakba, az iskolákba, a családokba, a társadalomba, a nélkül, hogy valamit a régi jóból eldobnánk: új erőket, új eszményeket, új hitet, új reményeket, új szeretetet. És mivel mindez Isten által a Jézusban van nekünk felajánlva, a Jézus Krisztusban való élő, személyes hitre s abból folyó csendes, egyszerű, idegességtől ment boldogságra, valamint valami mélyebb kötelesség-tudatra kellene szert tennünk. Valóban, ha az a kérdés, a társadalom bajaiból, egyházi életünk dermesztő fagyából, nemzetünk nyomorúságából van e szabadulás: Sohmmal, a híres jogtudóssal azt felelhetjük: Noch ist alles zu retten. Aber eins ist sicher. Nicht unsere Wissenschaft wird uns retten, sondern alléin das Evangelium. A Jézus, a kiben minden erő teljessége és összhangja van, az adhat nekünk békét, összhangot, gyógyulást, erőt és sikert. Szabó Aladár. ISKOLAÜGY. Az egyházi iskolák állami segélyezése. A »Magyar Kisdednevelés és Népoktatás«-ból. A népoktatási intézetek államosításának eszméje azon kérdések egyike, melylyel különösen a közelmúltban és a jelenben, nemcsak tanügyi, de napi lapjaink is foglalkoznak. Folynak a vitatkozások úgy az eszme mellett, mint ellen. Az eszmének vérmes reményű lelkes harcosai ugyancsak ütötték s ütik a vasat most, mikor az országgyűlés szinén is tárgyaltatott a dolog. Ha a népoktatási intézetek — tehát elemi, felső nép-, polgári iskolák, elemi s polgári tanítóképzők, ide lehetne ékelni az iparos tanulók nemkülönben az alsófokú kereskedelmi iskolákat is — államosíthatok volnának, tagadhatatlan tény, hogy szerte e hazában rendeztetnének e téren a most még eléggé zavaros tanügyi viszonyok, egyöntetűség hozatnék be; az egységes népoktatás felé hatalmas lépésekkel közeledhetnénk; másrészt az ezerféle fizetési kulcs szerint összeállított tanítói javadalmazások, melyek a minimális mértéket még mai napság sem ütik meg, sok helyen az állami, tűrhető módozat szerint rendeztetnének, így a nevelésügy is, a tanítók is nyernének. A népoktatási intézetek államosítása a mai viszonyok szerint azonban ki nem vihető. Részint azért, mert az eszme még nem érett; éretlen gyümölcsöt erőszakkal letépni fájáról nem észszerű dolog — hiszen tudjuk, hogy az ily gyümölcs a legmesterkéltebb érlelési módok dacára bár — elveszti természetadta zamatját, élvezése kellemetlen utóízeket teremt. Hagyjuk tehát megérni az eszmét; ha hazánk polgárságának értelmi színvonala oly magasra emelkedik, mint pl. Franciaországé, akkor talán minden keserű utóíz nélkül letéphetjük a megérett gyümölcsöt fájáról. Keresztül nem vihető az eszme anyagi okok miatt sem; pedig hát minden dolog keresztülviteléhen pénz, pénz és újra pénz a nélkülözhetetlen kellék. Az eszme megtestesítését azonban legjobban akadályozza a felekezetek iskolaállíthatási joga. E darázsfészek természetű gordiusi csomó, melyet nem lehet rövid úton élesre fent karddal ketté vágni. Ha ez úgy lényegébe hatolunk, be is fogjuk látni, hogy a felekezeteknek e joghoz való ragaszkodása SZÍVÓS, erőteljes s lelkes kitartása méltányolandó is. A népoktatási intézetek a vallásfelekezeti test éltetadó gyökerei; ha ezeket elvágni nem engedi, nagyon természetes. A népoktatási intézetek államosításának eszméje ez idő szerint kivihetetlen, ezt maga a tanügyi kormány is belátja, a mint látjuk, nem is kísérli meg annak rohamos keresztülvitelét; de segít a népoktatás ügyének fejlesztésén más és valljuk meg, tapintatos, bölcs módon: ez a felekezeti iskolák állami segélyezése. Épen ezért az eszme vérmes reményű bajnokai is lássák be, hogy előbb meg kell érlelni bölcs mérséklettel, természetes fejlődéssel, lassú, kitartó türelemmel a gyümölcsöt s aztán leszakítani. A népoktatási intézetek működésének lényege nem is a jellegben nyilvánul; legyen az állami, községi, társulati, magán avagy felekezeti iskola, ha a népoktatási intézetek célját valódi bensőséggel szolgálja, megtette kötelességét: létjoga megdönthetetlen. Az egyháznak, községnek, államnak becsét, értékét tagjainak, polgárainak műveltségi színvonala nagyban emeli. A haza polgárainak műveltségét első sorban a nép-