Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-16 / 20. szám

tikus és szeretetlen embert, ha nem is mindig jó útra téríteni, elé a legtöbb esetben "legalább is elnémítani az írás egy határozott, világos részecskéjével. Bárcsak a hitetlen tudálékosra s a rosszéletű, csunyaszájú, léha emberekre nézve is lenne az írás ilyen elismert tekintély ! A legörvendetesebb a dologban azonban az, hogy nem mind téved ám rossz útra, a ki bibliájával komolyabban kezd foglalkozni, s azt hasonló értelmű, jóravaló, bár tudományosan nem képzett társával együtt vizsgálja. E tekintetben is érdekes tapasztalatokat szereztem említett utamban ós tapasztalataim csak megerősítették ama régen táplált meggyőződésemet, hogy a biblia nemcsak életet ád, nemcsak melegít, hanem átlag véve a józan, okos belátást is erősíti s a mennyiben szörnyű furcsa magyarázatokat kötött valaki a biblia egyik vagy másik verséhez, az ilyen eredmény nem a bibliának, hanem az illető agyafúrtságának, hanyagságának vagy épen rossz akaratának tulajdonítandó. Ott azon a helyen, a melyről fentebb említést tettem, magánházaknál is összegyűlnek az atyafiak, énekelgetnek, imádkoznak s bibliát olvasnak. A lelkészszel együtt én is rósztvettem egy ilyen házi áhitatosságon s felemlítettem, hogy manapság az Ur Jézustól, az egyház Fejétől sokfelé vonják a lelkeket, a vakhit, a teljes hitetlenség, a szakaclárság, a bűn utaira, de a hívek annál inkább ragaszkodjanak az Úr Jézushoz s legyenek igazán evangelikus reformátusok. Evangélikusok, a kik azt az örömhírt, melyet az angyal hirdetett, hogy a Megváltó született s azt az örömhírt, a mit az írás hirdet s a mit a lelkész, összeszedve lelkének legbecsesebb kincseit, a templomban, hol sokan hallgathatják az igét, magyaráz: szivökbe fogadják. Es legyenek reformátusok, a kiknek életét az Isten lelke újjáalakította s a kik cselekedeteik által bizonyságot tesznek hitökről. Lehettek a hallgatók vagy 50-en. A beszéd után még külön is szívökre kötöttem, hogy másnap reggel a rendes hétköznapi isteni tiszteleten is megjelenjenek és ne gondolják most már magukat jobbaknak azoknál, a kik nem voltak jelen az összejövetelen, hanem érezzék kötelezve magukat azoknak is a templomba hívására. Voltak is valami 500-an másnap a templomban, a mi részben annak tulajdonítandó ugyan, hogy a lelkész előre értesítette a hiveket, hogy egy pesti theologiai tanár tart bibliamagyarázatot s az újság is vonzotta a híveket, de hallottam, hogy egyébként is szorgalmasan eljárnak a, hívek a templomba, a mi azt bizonyítja, hogy a magán áhitatosságok nem vonják el a híveket az Isten házától, ha ott a lelkész jól táplálja a lelkeket s érdeklődésüket az Isten igéje szépségei iránt fölkelti. Sőt még, a hol kellő kielégülést nem nyer is a nép lelki szüksége, még ott is megmarad a nép józansága s még oly helyen is igen sokan öntudatosan őrizkednek a szakadárságtól. A fentebb említett isteni •tisztelet után két atyafi jött be a lelkész szobájába. Mind a ketten egy másik, alföldi, hatalmas református egyházból valók voltak, melyben a vallásos estólyeket megkezdették s aztán meg félbe hagyták. Az atyafiak erre nézve ezt a figyelemre méltó nyilatkozatot tették : y>Ma már a templomi igehirdetés nagyon korlátozott, mert a templomba sokan nem mennek el. Azt kívánjuk azért, hogy a lelkész urak leszálljanak a nép közécc. Azt azonban határozottan kifejezték, hogy »ök a lelkészektől, mint tapasztaltabbaktól s mint a kik hosszú éveken keresztül készülnek az igehirdetésre, várják első sorban az isteni dolgokban a felvilágosítást, csakhogy arra kérjük őket, szálljanak le a nép közé.« Azonban ne mérlegeljük tovább, hogy több fanatizmus vagy több józanság nyilvánul-e a nép önkéntes megmozdulásában s a vallásos igazságok iránti élénkebb érdeklődésében. En bár hiszem, nem akarom mégsem bizonyítgatni, hogy több józanság. Én azt hangsúlyozom s ezt kész vagyok akárki ellenében is vitatni, hogy a vallásos mozgalmakban a józanság, a rend érvényesítésére kiválóan az intelligens elemek, köztük a lelkészek vannak hivatva s minél tovább tartják magukat távol az élénkebb, evangeliumi munkálkodásban való részvételtől, minél tovább késnek a válaszszal: hogy le akarunk a nép közé szállani s az evangyéliumot nemcsak az eddigi keretekben, de azokon kívül is érvényesíteni, annál kevésbbé lesznek jogosultak a népet vádolni, ha az magára hagyatva vagy elhagyja az egyházat, vagy általában oly dolgokra engedi magát ragadtatni, a melyeket senki sem helyeselhet. En azért erősen hiszem — hiszen hála Istennek, a jelek, ha nem is rohamosan, ele napról-napra mégis csak szaporodnak — hogy az intelligens elemek s első sorban a lelkészek megértik az idők jeleit és mindent megtesznek, hogy a néppel való közvetlen, gyakoribb érintkezés által, saját magok vagy a nép által tört utakon egyházi életünket bensőiesebbé tegyék. Nem kell félteni a régi kereteket a vallásos estélyektől, nem kell félteni a református kharaktert az esetleg naiv bibliamagyarázattól s nem kell félteni a református egyházat a disszoluciótól. Ezzel nem azt mondom, hogy félni, aggódni nem kell. Hála Isten, csakhogy vannak már emberek, a kik félnek, mint a fent említett buzgó lelkésztársam is fél. Félnünk kell mindaddig, a míg egész határozottan magunkba nem vettük azt a Jézus Krisztust, a ki aztán a változások és esé-