Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-16 / 20. szám

lyektől való félelmeinkre azt kiáltja : Ne féljetek; én meggyőztem a világot. A félelem némileg beismerése annak, hogy bizony javulásra, gyógyulásra, átalakulásra van szükségünk. Oh mert, ha az a református kharakter olyan nagyon erős lenne, szét lehetne-e zúzni akármilyen támadással is?! Ha azt a református kharaktert itt is, ott is ép a biblia elhanyagolása, sok helyen a korcsmázás, kártyázás, a sok korteskeclés, a politikai újságokból kiáradó világias szellem meg nem gyengítette volna, ugyan volna-e oka félelemre? És ha ez a kálvinista egyház olyan életerős volna, ha az elvilágiasodás s földiség, az anyaginak a szelleminél többre becsülése meg nem rongálta volna már falait : ugyan lenne-e ok az attól való félelemre, hogy a szakadárság szelleme széjjelszedi ? ! . Nem; csak hadd mozogjon a nép ! Csak hadd zúgjon a tenger ! Csak hadd támadjon egy kis tisztító vihar ! Jézus jár a tengeren. S az Úrnak az a szokása, hogy az elbizakodottakat egy darabig magukra hagyja. Minket is magunkra hágy egy darabig, ele utóvégre is segíteni fog rajtunk. Magunkra liágy. hogy vegyük észre bajainkat és lássuk be, hogy nála nélkül semmit nem tehetünk. Eddig nem láttunk okot a gyökeres javításra s nem láttunk nagy veszedelmet. Most már legalább a szakadárságtól félünk. De így jutunk majd üdvös kérdések felállítására! Meg fogjuk kérdezni magunktól, hogy ugyan annak a népnek javát, lelki üdvét munkáltuk-e? Azért fáj-e az elszakadása, mert mi valami nagy segítségben akartuk buzgó szeretettel részesíteni? Azután meg megkérdezzük, hogy hát az nem fáj, hogy anynyian élnek e vakhitben? Az nem fáj, hogy ez országban oly sokan tiporják lábbal annak a Krisztusnak evangyéliomát, a kiben egyedül van idvesség? Az nem fáj, hogy híveink közül sokan gonosz utakra tértek s az önkéntességre alapított evangyéliomi társaságok (pl. az irodalmi társaság) tengődnek s szeretetmunkát mi sem tudunk gyakorolni, szeretetintézeteket, valóságosakat, a melyeket a Krisztus szelleme leng át s az önkéntes buzgó szeretet virágoztat fel, nem bírunk fentartani, ép úgy nem, mint a hitetlen világ, a mely mikor szeretetet akar is gyakorolni, akkor sem tud ez elvnél magasabbra emelkedni: A cél szentesíti az eszközöket? Csak hadd féljünk hát! Csak hadd fájjon a seb ! Majd megtanuljuk, hogyan kell igazi, evangyéliomi, egyházi életet létrehozni. Majd eljő az idő, a mikor az egész egyház él s nemcsak a lelkész munkálkodik, s a lelkész meg felszabadul sok olyan munkától, a minek absolute semmi haszna az evangéliomi keresztyénség szempontjából nincs. Hogy egyebet ne említsek, mi haszna van annak, hogy a lelkészek hosszadalmas beszédeket tartanak s búcsúztatókat mondanak haláleset alkalmából. Nem is keresztyén dolog ez ! Annak van értelme, hogy a szomorkodókat pár szóval (az igazi vigasztalásra nem is kell több) vigasztaljuk s az Iclvezítőhöz, az Isten szeretetéhez utaljuk, a haláleset körülményeit a hallgatóknak a keresztyén igazságokban való megerősítésére felhasználjuk, de annak nincs értelme, hogy a halottról, annak erényeiről beszéljünk, (kivált ha bűnei voltak, vagy semmije sem volt) s hosszadalmasan búcsúztassuk azt mindenféle rokonaitól, a ki már két nappal azelőtt elbúcsúzott mindenkitől. Ha pedig valaki azt mondja, hogy a nép ezt kívánja ám: hát én meg azt felelem, hogy itt van megint egy jel, a mi azt mutatja, hogy a nép evangyéliomi meggyőződései nagyon gyenge lábon állanak s hogy átalakulásra van szükség. Arra nem akarok gyengéd célzást tenni, hogy vannak olyan foglalatosságok is, a melyek helyett meg épen jó volna evangelizálással foglalkozni. A fő dolog különben az, hogy a Jézust a hajónkba fogadjuk. De hát nem fogadtuk-e? azt kiáltják sokan. Nem ! És ezerszer nem ! Nem az igazi Jézust! Nem azt, a kinek teljes hatalom adatott mennyen és földön ! Nem azt a Jézust, a ki egyedül ismeri az Atyát s ha valaki még meg akarja ismerni, csak Ő általa ismerheti meg! Nem azt az igazi Jézust, a kinek bírása igaz boldogságot ad ! Nem azt a Jézust, a ki meghalt érettünk s a halál és bűn felett diadalt aratott. Nem azt a Jézust, a ki körüljárt és jót tett mindenekkel. Nem azt a Jézust, a kinek Lelke által világokat lehet legyőzni, s az emberiség sorsát meg lehet fordítani ! Oh még a kik ebben a Jézusban hittek is, vájjon aztán befogadták-e a hajóba? Élő hittel, lángoló szeretettel megtöltötték-e az egyházat? Mert hiszen látni tán láttuk mi is őt a tengeren? Egy-egy megszentelt órában, egy-egy pillanatra áhítatos gyülekezetek előtt feltűnt talán az ő mentő, jobbító, új életet adó szeretetének egész nagyságában és dicsőségében? De a hajóba, csaláclainkba, iskoláinkba, egyházi életünk szerveibe bizony még nem fogadtuk be. Mert Ő minden embert magához akar vonni s minden embernek mindenféle bűneit gyűlöli. Mi pedig csak némely bűnöket gyűlölünk s nem akarunk mindeneket Ő hozzá vezérelni. Neki minden bűn ellen van gyógyszere, de mi e gyógyszereket felhasználni nem tudtuk. Mi a pókok tanítására s a régi görög istenek tanítására többet áldozunk, mint a Krisztus evangyéliomának tanítására. Mi megelégszünk egyh azias érzülettel is, de azt nem kívánjuk, hogy oly öntudatos, élő hit lakoz-