Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-09 / 19. szám

geliumi tények és igazságok tagadásával döngetik az emberek. Oh bizony, a protestánsoknak kell először egyházukat a pápistaság kovászától megtisztítaniok. Meg kell térni az eddig divatos félhomályból az igazi világgyőző evangeliomhoz, be kell fogadnunk sziveinkbe az élő Isten kegyelmét, kedvelnünk kell az ő igéjével való foglalkozást s egyesületeket kell alkotnunk, melyekből ez élő hit ereje hasson ki. Prédikálnunk kell a Krisztus evangeliomát, de élnünk is kell a szerint s házainkat Istennek kell szentelnünk, nem az ördög bibliájának, mert hiába adminisztráljuk az egyházat, hiába fogadjuk el a »belmisszió« meg »evangelizáció(c jelszavait, ha házainkban soha Istent dicsérő ének meg nem zendül s a családapa, ha már egyszer intelligens ember, nem mer házi áhitat.ot tartani vagy nem is akar, hanem a paraszt embereket biztatja erre. És hiába költünk középiskoláinkra milliókat, ha az azokból kikerültek igen nagy része teljesen szűkölködik élő, evangeliomi hit nélkül. Majd, ha az evangeliomi egyházak új életre kelnek, majd ha cselekedeteink mutatják, hogy nem szégyeneljük a Krisztus evangeliomát, majd ha az evangeliomi egyházakból kiáradó világosság minden magyart meggyőz arról, hogy a kinek a közigazgatás, törvényhozás s adófizetésre nem jó befolyást engedni, hát annak a lélek üdvösségéi e befolyást engedni nagy következetlenség: akkor nagyobb súlya lesz a kiáltásnak : No popery. Akkor a felvilágosultak milliói levetik önként jó kedvből a lelki szolgaság igáját. S akkor az egész világ meghallja s megérti az első Janus Pannonius e szavait: Hispani, Galli, Slavini, Teutones, Hunni! Clavigeri petitis limina sancti Petri? Quo ruitis stulti? Latios ditare penates ? Salvari in patria siccine nemo potest ? Janus Pannonius. Ellentétek és összhang a Jézusban. (Felolvastatott a nagy-enycdi ref. theologusok körének április 27-én tartott ülésén.) I. A ki azokat, a szellemi harcokat, melyeket a Lélek a keresztyénség első századaiban keltett, ismeri, tudhatja, hogy a Jézus személyisége mily élénk érdeklődés tárgya volt s hogy a legkülönbözőbb pártok és felekezetek, ha csak valamennyire is a keresztyénség fénykörébe jutottak, mily nagynak, mily dicsőnek, sőt a magok szempontjából mennyire tökéletesnek tartották az Idvezítőt. A gnostikus ebioniták Őt tartot'ák a tökéletes zsidónak, a zsidó ember eszményképének, a zsidóság legtökéletesebb kifejezőjének. Azt vallottak, hogy a mit a zsidóság követelt, azt a nazarethi Jézus töltötte be legfenségesebben. Viszont a karpokratita gnostikusok az emberiség eszményét látták a Jézusban. Vizsgálva a Jézus Krisztus fenséges alakját, azt hirdették, hogy az Úr Jézus ment minden zsidó egyoldalúságtól. Fő érdeméül azt tudták be, hogy bár zsidónak született, zsidók közt nevekedett, mégis függetleníteni tudta magát a zsidók kizárólagos felfogásai alól. Míg így a gnostikus ebionita azért dicsőítette a Jézust, mert úgy találta, hogy a Jézus az igazi tökéletes zsidó; a karpokratita gnostikus azért magasztalta, mert az Idvezítő egészen megtudta tagadni zsidóságát. Ugyan melyik félnek volt igaza ? Melyik látott jobban ? így téve fel a kérdést, vájjon adhatunk-e teljesen kielégítő feleletet ? Nem azt kell-e mondanunk, hogy a kérdést eldönteni máskép nem lehet, minthogy mind a két félnek igazat kell adnunk bizonyos értelemben. Mert nincs kétség a felől, hogy először is erre utaljunk, a Jézus joggal nevezhető a zsidóság eszményének. A mi szent volt, a zsidó előtt, az bizonyára szent volt az Idvezítő előtt is. A mí a zsidó lelket lelkesültséggel töltötte el; az bizonyára az ő nagy lelkét is megindította. Csak néhány példát idézünk. A zsidónak szemefenye volt Jeruzsálem. Nemcsak fővárosa volt az országnak, hanem a szent város, Istennek dicsőséges városa, az ország szive, a zsidó nép vágyódásának örökké vonzó tárgya. * Ha elfelejtkezem rólad, óh Jeruzsálem: felejtkezzék el magáról az én jobbkezem. Ragadjon az én nyelvem az én Ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad*. (37. Zsolt 5—6). így énekel a zsoltáríró. És mintha a szent költő bánata fokozódott erővel zaklatná a Megváltó szivét, a mikor látja a szeretett város bukását a jövőben, könnyekre fakad, s a mikor a képmutató vezérek által okozott bajokra figyelmezteti a népet, panaszszava így hangzik: Jeruzsálem! Jeruzsálem! ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, a kik tehozzád bocsáttatnak, mennyiszer akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mik épen a tyúk az ö fiait egybegyűjti szárnyai alá és nem akartátok. (Máté 23, 37). S ha a zsoltáríró elragadtatva énekelte: Mely igen szerelmesetek a te hajlékaid, óh seregeknek Ura! (Zsolt 84, 2,): bizony az Úr Jézus nem kevesebb tiszteletben tartotta az ő Atyjának házát s e házhoz való buzgó szeretet emésztette őt. Mit mondjunk egyebet? Említsük-e, hogy a zsidó ünnepeket megtartotta, halála előtt kevéssel együtt ette meg tanítványaival a páskabáránvt, a meggyógyított bélpoklosokat a papokhoz küldte s hogy végül az ótestamentomot valami kimondhatatlan nagy gyöngédséggel szerette. Talmage, a híres amerikai prédikátor bibliáját kezébe fogva így kiáltott fel egyszer: Kedves bibliám! édes anyám ebhöl merített vigasztalást halálos ágyán. Oh bizony a Jézus is ily gyöngédséggel szerette az írásokat. A kísértőt az írás szavaival veri vissza. A mikor fenséges hivatásának főgondolatait jelezni kívánja, az ótestamentomból olvas fel egy részletet s így szól: Az Úrnak Lelke vagyon én rajtam, mivelhogy megkent engemet. Azért küldött engem, hogy a szegényeknek az evangeliomot hirdessem, hogy meggyógyítsam a törödelmes szívűeket, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyitását és a megromlottakat szabadon bocsássam. A mikor Keresztelő János messiási voltában kétkedik, mert a gyötrő magány hitének világosságát elhomályosította s az Idvezítőhöz követeket küld, azzal a kérdéssel: Te vagy-e az, a ki eljövendő vala, vagy mást várjunk, (Máté 11, 3), az Úr azokra a jelekre utal, a melyekre az ótestamentom. mint az új dicső korszak jeleire mutat. (Ézs. 35, 5). Az Idvezítő még a halál kínjai közt is az íráshoz fordul. Ugyanaz a szó repül el ajkairól, a melylyel a legnagyobb s legelviselhetetlenebbnek látszó fájdalmat a szent énekes már sok száz évvel így fejezte ki: Én Istenem! Én Istenem ! Miért hagytál el engemet ? (Zsolt. 22, 2). Még feltámadása után is ép a szerint az evangelium szerint, a melyet nem igen szoktak zsidós-