Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-09 / 19. szám

kodással vádolni, e tanúbizonyságot teszi: Ezek a beszédek, melyeket szóltam nektek, a mikor még veletek volnék, hogy szükség beteljesednék mindazoknak, a melyek meg Írattattak a Mózes törvényében, a Prófétáknál és a Zsoltárokban én felölem. (Lukács 24, 44). És ha a tisztességtudó gyermek nemcsak szülői igaz valóját szereti, t. i. a lelket, mely a gyermeket áldó gondoskodással vette körül, hanem kegyeletesen bánik a szülők elhunyta után a testtel is, mely mint keret a drága képet körülvette: nem odaadó tiszteletet és valami megragadó kegyeletet nyilvánít-e az Úr Jézus, a mikor még csak egy pontot vagy jottácskát sem enged eltöröltetni abból a csodás könyvből, a mely annyi nagy gondolatot, annyi tökéletes vagy fejleszthető igazságot s a tökéletesebb kifejtést egyenesen követelő tételt foglal magában. De épen az a tény, hogy a Jézusban az Isten nem csak emberré lett, hanem — hogy egy kicsit sajátságosan fejezzem ki magamat — zsidó emberré lett: adja a magyarázatát annak is, hogy a Jézust az ó- és új-korban egyaránt sokan azért dicsőitették, mert a zsidó szűkkeblűséget, a zsidó képmutatást, a zsidó lelketlenséget és szeretetlenséget ostorozva, az egész emberiség mintaképévé tudott lenni. Miért szerette az Úr Jeruzsálemet s a templomot? Mert előtte Jeruzsálem csakugyan az Istennel szövetséges népnek fővárosa s a templom csakugyan az Isten lakóhelye volt. Ha tökéletlenül is, de Jeruzsálem a templommal együtt egy eszményt képviselt, melyet a legnagyobb tökéletességre emelve, az Idvezítő el akart vinni a föld túlsó határaira is. Jeruzsálem az Idvezítő előtt annak a tökéletes Jeruzsálemnek, a mennyországnak, a megvalósult Isten országának jelképe volt, a melyet később a szeretett tanítvány oly hatalmas ecsettel rajzolt le, s a melyben már nem látott kőből csinált templomot, mert a hívek mind átalakultak az élő Isten templomává. így a Jézus minden zsidó intézményben azokat az örökkévaló erőket becsülte, a melyek az ő tökéletes munkáját megelőzték. Az isteni nap az általa az ótestamentomi időkben előre lövellett sugarakat teljes fényükben ragyogtatta. A szombat az Idvezítő előtt az örök szombatról beszélt, a mely Isten népére vár. Az örök béke Istenben és Istennel, ezt akarta az Úr megvalósítani. És az ótestamentomot bizonyára azért szerette, mert az oly Istenről beszélt, a kinek kegyelme és bölcsesége forrásaihoz az emberi lélek még sohasem közeledett hiába. Azért mondotta az Úr, hogy az írások Ő róla tesznek tanúbizonyságot. (Ján. Y, 39.). Mert nem az volt-e az ő fenséges célja, hogy az Isten kegyelmes, atyai szivéhez közel vezessen minden tékozló fiút?! Nem azért jött-e, hogy azt az Istent, a kinek bűngyűlölő haragjától az ótestamentomi ember az örök irgalmat sokszor alig látta, a maga szeretetének teljességében ismertesse meg mindenekkel? Sőt e szeretetet, ez örök irgalmat Ő beplántálta halála által az emberiség földjébe s valóban így lett az ő halála éltető növény, melynek gyökerei életet visznek a holt emberi lelkekbe, életet és pedig isteni életet, melyet az ember csak kereshet, de létre nem hozhat. S mivel a Krisztus ez isteni életet mindenkinek fölajánlotta, mivel 0 mindenkiért meghalt, mivel 0 mindenek Megváltója: azért jött Ő, a zsidóság eszményi képviselője, heves összeütközésbe a zsidósággal s mai napig is minden oly irányzattal, a mely éledni, feltámadni, megújulni nem tud vagy nem akar. A hitetlen, élettelen és szeretetlen zsidó semmit sem akart tudni a kegyelemről, a mely az ő külső intézményeiben hatott s megbotránkozott, a mikor valaki, a ki az általa várt Messiásnak hirdette magát, azt állította, hogy a templom magában véve semmit sem ér, sőt ha hitetlen gonosz emberek lakoznak benne, akkor latrok barlangjává és kalmárság házává lesz. A mikor az Idvezítő nem lépéseinek kimérése által, hanem ama tökéletes világ, a mennyei szombat gyógyító erőinek közlése által akarta megünnepelni a szombatot: akkor zúgolódtak ellene. S a mikor látták, hogy az Idvezítő nem bezárni akarja az irgalmat a zsidóság szervezetébe, hanem tökéletességre víve, ki akarja vinni a népek közé: akkor megfeszítették, mint a zsidóság ellenségét. S a pogányság, mely a zsidóságot lenézte és megvetette, Pilátus képében nyugodtan nézte a gyászos menetet, mely a Jézust halálra vitte, mert nem vette észre, hogy az Úr Jézus a zsidóságból oly erőket áraszt szét. a melyek nélkül a legműveltebb pogányság is elsorvad. Csak a keresztyén, a kit a Jézus tényleg a maga isteni ábrázatára kezd alakítani, a ki így, távol ugyan a tökéletességtől, az Idvezítővel szellemi rokonságba jő: az értheti meg, mikép lehetett a Jézus a »legigazabb izraelita« s egyúttal az »ember* a szó legfenségesebb értelmében, a kinek a tökéletességét, hogy kimagyarázhassuk, e gyarlóvilág fölött kell kereskednünk s isteni tényezők közvetlen hatását kell feltételeznünk. Hogy azonban e magaslatra emelkedhessünk, lépcsőket kell használnunk Mert nemcsak a zsidóság és az általános emberi ellentétét s egyúttal összhangját láthatjuk az Idvezítőben, hanem oly ellentéteket is békít ki az ő tökéletes személyisége, a melyeknek összhangba hozása helyett ma mindinkább fenyeget az ellentétek szinte megsemmisítő dúhössége. A mikor azonban a Jézusban található, habár kibékített ellentétekről beszélünk, egy ellentétet határozottan ki kell zárnunk, t. i. azt, a mely a szentség és bűn között áll fenn. A Jézus e tekintetben példátlan tüneményt tár szemeink elé. A többi vallásalapítók, még a róluk fenmaradt s kiszínezett adatok szerint is, bűnös emberek voltak. Buddha jó ideig rossz úton járt hívei szerint is. Mi szerintünk természetesen rossz úton járt élete végéig, mert képtelenségekre vezette az embereket. Mohamed meg épen kitűnt mindenben, a mitől a keresztyén erkölcsiség irtózik: erőszakosságban, paráznaságban, képmutatásban. A dologban azonban az a legcsodálatosabb, hogy az emberiség ama kiváló vezéralakjai, a kik nagyságukat a Jézusnak köszönhetik, minél jobban megismerkedtek az Idvezítővel, annál jobban keseregtek bűnösségük felett, Minél tovább haladtak a keresztyén élet útján, annál tisztábbnak, szentebbnek, tökéletesebbnek tünt fél előttük az Ur s annál gyarlóbbnak, erőtelenebbnek s tökéletlenebbnek tűntek fel ők maguk. A keresztyénség legkiválóbb képviselői Keresztelő Jánossal együtt azt kiáltották: Nekünk szállnunk kell, neki pedig emelkednie. És a míg iszonyattal telünk el, ha valaki a gyarló emberek közül folyton jóságát ajánlgatja s erényeivel dicsekszik, sőt gyanú keletkezik bennünk, hogy ugyan erényeinek felsorolásával nem bűneit akarja-e takargatni: addig a Jézusnál egész természetesnek találjuk, hogy magát tőlünk, bűnös emberektől megkülönbözteti s így szól: ha ti, gonoszok lévén, tudtok jó adományokat adni a ti gyermekeiteknek, menynyivel inkább ád jót a mennyei Atya azoknak, a kik azt tőle kérik. (Máté 7, 11.) S mély megalázódással halljuk, hogy mikor a legszebb imára tanít, bennünket, különösen hangsúlyozza, hogy az nem az 0 imája, mert Ő neki nincs szüksége arra, hogy bűnbocsánatért könyörögjön. Azért így szól: Mikor imádkoztok, ezt mondjátok! Óh bizony neki nem kellett bűnbocsánatért esdekelnie, mert nemcsak nem követett el bűnt, hanem lelke egyáltalán tiszta volt a bűntől. Neki még szájában sem találtaték álnokság. Utálta nemcsak a durva bűnöket, hanem azokat a finom vétkeket is, a melyekkel sokszor imádkozás, ala-