Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-09 / 19. szám

szokás volt, a mikor pápista irányzatok felszinre kezdtek vergődni, szalmabábukat, melyek a pápát ábrázolták, az utcákon nyilvánosan elégetni. Ez a szokás kiment a divatból s a pápaégetéseket a nép gúnykacaja többé nem kiséri. De azért a régi idegenkedés a pápaság ellen s a lelki rabszolgaság ellen, melynek igája alá a pápaság az angol népet is hajtani szeretné, ma is él még a szivekben. No popery. Ma is ezt kiáltja az angol nemzet, ha egyes tagjai tévelyegnek is. Még a túlságos sok ceremóniában gyönyörködő s megcsontosodott high churchmen-ek, a kik tényleg legközelebb állanak a pápistasághoz, még azok is kinyilvánították, hogy az egyesülésből ma semmi sem lehet, mert még mind a két részen — tehát a pápistáknál is — sok mindennek meg kell változnia. (No, ezt ugyan hiába várjátok !) A canterbury-i érsek már március havában, a mikor arról volt szó, hogy a pápa encyclicát küld az angolokhoz, határozottan kimondta, hogy míg a pápa le nem mond téves tanairól s az írással ellenkező igényeiről, addig képtelenség az egyesülés ós teljesen lehetetlen. Az angol kormány pedig, mintegy válaszul az encyclicára, a megüresedett canterbury-i dékánságra dr. Farrart nevezte ki. Ugyancsak dr. Farrart nevezte ki az újonnan választott Speaker, Mr. Gully, a képviselőház lelkészévé (mert hiszen az angolok képviselőházi üléseiket is imával kezdik) illetőleg, a régi Speaker idejében viselt tisztségében megerősítette. Dr. Farrar pedig egyike azoknak a püspöki egyházhoz tartozó papoknak, a kik teljes erejökből küzdenek az egyház elpápistásodása ellen. A clissenterek nagyon természetesen még határozottabban nyilatkoznak. Egyik dissenter újság szerint amaz apocryph encyclicán kívül, a melyet — a fáma szerint — egy pápa valamelyik üstökös ellen írt, eredménytelenebb encyclica még nem került ki a pápai udvarból. Nekünk nem külső, gépies egység kell, hanem szellemi unió, a különbségekben való egység (unity in diversity), mondja a »Christian Worldcc. Végre a »Times«, e hatalmas politikai lap, a pápa encyclicájáról azt mondja: meglátszik rajta, hogy a pápa maga is jól tudta, hogy levelének semmi eredménye sem lesz. A míg az angolok az Isten igéjét igazán szeretik, a míg a nép nagy része az igazi Főpásztort, a kin kívül nincs más Főpásztor, követi, a míg a Lélek ereje hat s a lelki szabadságot az angolok megbecsülik : addig az angol nép nemcsak egyes nyilatkozatokkal, de isteni tiszteleteivel, papjainak becsületes házas életével, az evangelium terjesztésére alapított ezer meg ezer egyesületével hathatósan kiáltja : No popery. 11. Ilát mi magyarok ? A pápa — mert mi már nem igen bírunk érzékkel az iránt, hogy a pápa csak római püspök — hozzánk nem levelet küldött, hanem egy politikai követét, a bécsi nunciust. A nuncius úr látogatásából nagy politikai affaire lett s mi itt e helyen politikával nem foglalkozhatunk. Nem szólhatunk arról, hogy Agliardi úr beszédei által indíttatva, a magyar miniszterelnök miként kiáltott olyasmit: No popery. Nem szólhatunk arról sem, hogy a miniszterelnök mily oldaltámadásban részesült. Nem szólunk arról sem, hogy mi mindent jósolnak az új Ivassandrák s mint hirdetik, hogy Magyarország majd még utóbb meghajol Agliardi előtt is, Bécs előtt is, Róma előtt is. A figyelmet mi egyházi, evangeliumi ós keresztyén szempontból a bajok gyökerére irányozzuk. Az egész ország tapsolt a miniszterelnöknek, a mikor kijelentette, hogy a pápa Magyarország belügyeibe nem avatkozhatik, s ha lelkiekben akar érintkezni a magyar római katholikusokkal, akkor is ott van a hercegprímás, érintkezzék az által. De arra gondolt-e valaki, hogy egy oly hatalom, mely 7—8 millió magyar ember lelkiismeretét kormányozza, az tényleg óriási befolyást gyakorol Magyarország mindenféle ügyeire? Meddig biztatjuk még azzal magunkat, hogy a magyar római katholikus papság ós intelligencia liberális? ! Nem látjuk-e, hogy az ultramontán irányzat mindinkább erősödik s ezzel együtt nemzeti életünknek az a főbiztosítéka gyengül, a mit eddig a szabadság szeretete kölcsönzött. És a legfájdalmasabb a dologban az, hogy a protestantizmus kebelében is pápista irányzatok kerülnek felszinre. Ennek legerősebb bizonysága az, hogy félünk a szabad mozgástól. A nép nem elégszik meg a vallásos élet ápolásának eddigi eszközeivel s mi a helyett, hogy kielégítenők a nép vágyódását, kinevetjük vagy fel sem veszszük az új utakat törőkét s nem irányítani, hanem elnyomni akarjuk a nép mozdulását. Csak szervezni, parancsolni, kormányozni, igazgatni, még mindig ez a jelszó s nem az, hogy az egyéniségeket erősítsük, a hitéletet új eszközökkel is ápoljuk. Félünk, hogy lithurgiánkban van még valami eltérés, de attól nem félünk, hogy a szivek mélyén ott rágódik a legiszonyúbb hitetlenség. Nem is merjük azt kivánni, hogy az intelligens emberek is higyjenek a Jézus Krisztusban, mint Megváltóban ; csak az Istenért a keretekbe illeszkedjenek. Azon megbotránkozunk, hogy sokan a szektaság tévútjaira térnek, de azt nem bánjuk, hogy az evangelium szerint reformált egyház falain belől e falakat az evan-