Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-02 / 18. szám

A konfirmációi oktatást a központban, szokás szerint, az egyik rendes lelkész — évenként felváltva — végezte. Budán. Kőbányán s a Zuglóban pedig az ottani s.-lelkészek. Az 1894-ik évben konfirmáltatott 102 fiú, 112 leány, összesen 214. Gimnáziumok növendékeinek száma közelebb is jelentékenyen emelkedett. Az 1894/5-ik iskolai évben a létszám 565; közülök 235 református, 32 ágostai hitvallású, két unitárius, 145 római katholikus, két görög katholikus, hat görög nem egyesült, 126 Mózes vallású. E szaporodás folytán a jelen iskolai évben a IV. párhuzamos osztályt is fel kellett állítani. A rendnek és fegyelemnek helyesebb vezetése céljából a tanügyi bizottság helyébe egy igazgatótanács szervezietett. A tanári javadalmazás emelésére való tekintetből az egyháztanács készséggel ajánlotta meg azon összeget, mely a nmélt. vallás- és közokt. miniszter úr által tervezett tanári nyugdíjintézetbe való beléphetés céljából tanáraink után fizetendő lesz. Gimnáziumunkat ez évben is dr. Erődy Béla, mint a kormány képviselője meglátogatta, az itt látottak és tapasztaltak felől nagy megelégedéssel s elismeréssel nyilatkozott és a mi hiányok a tanszer-múzeumok berendezése körül mutatkoztak, azoknak megszüntetésére vagy legalább kevesbítésére is az egyháztanács megtette, a mi anyagi erejétől tellett. A népmozgalmi adatok az 1894-ik évben ezek voltak: Született fiú 806, leány 650, összesen 1456, meghalt 939, áttért hozzánk 159, kitért tőlünk 41, izraelita kereszteltetett 21, házasságra lépett 542 pár, konfirmáltatott 102 fiú, 112 leány, összesen 214. Egyházunk pénztára, valamint egyházi, iskolai jótékonysági alapítványaink pontosan, lelkiismeretesen kezeltettek, ez utóbbiak jövedelmei a kitűzött célokra fordíttattak, a jogi természetű ügyek a megszokott pontossággal vitettek. Veszteségei voltak egyháztanácsunknak a lefolyt évben is. Kada Mihályt és Tüdős Józsefet ragadta ki a halál, kik helyett a póttagok közül Hegedűs Károly és Török Árpád urak hivattak be. Nevezetes változáson ment keresztül egyházi tanácstestületünk, a mennyiben a zsinati törvények rendelkezése szerint a megnövekedett lélekszámnak megfelelőleg 16 taggal szaporíttatott. Ezenkívül ugyancsak a zsinat rendelete szerint 152 tagból álló egyházgazdasági tanács állíttatott fel. A székesfehérvári állítólagos riadó. A dunántúli reformátusok a mult héten Székesfehérvárit egyházkerületi gyűlést tartottak, mely alkalommal rendes szokás szerint társas ebédre gyűltek össze a gyűlés tagjai. Ott voltak Papp Gábor püspök s az egyházmegyék esperesei, tanácsbirái és lelkészi képviselői, ott Tisza Kálmán főgondnok s az egyházmegyék gondnokai, tanácsbirái és képviselői, köztük néhány országos hírű férfiú, mint Darányi Ignác, Eötvös Károly stb. A fehér asztalnál »inter pocula* a királyi pár, a püspök, a főgondnok s más notabilitások felköszöntése után előbb Eötvös Károly, majd Tisza Kálmán tett figyelemreméltó nyilatkozatot. Eötvös Károly nem osztja azt a nézetet, hogy a reformátusoknak legfőbb szerencséjük az, hogy mind magyarok, mert volnának csak bocskoros tótok, mennyi gróf járna utánuk, tartoznának csak a nemzetiségekhez, háromnégy ország tollas és tollatlan állata ragadná őket magához. Tehát a reformátusoknak nem a magyarságát tartja szerencsének, mert helyzetük nyomorúságos, hanem a bennök rejlő ős erőt. mely a felekezetiséget együtt ápolta a hazafisággal s ezzel mindennek ellenállt. Ma még csak az eszmék harca folyik, de a számításból való fanatizmus még véres harcokat is okozhat. Azokat a lelkészeket élteti, kik érvelés és fontolgatás nélkül, belső inspirációból versenyeztek azokkal, kik, bár idegenek ebben a hazában, de fejedelmi jólétben élnek. Tisza Kálmán nem ért egyet Eötvös Károlylyal főleg két dologban. »Én ugyanis azt állítom, hogy igenis szerencse ránk nézve, hogy mi ev. reformátusok mondhatni, mind magyarok vagyunk. Szerencsének tartom ezt azért, először, mert mi, ha egyházunkat szolgáljuk; mindig egyúttal hazánkat és nemzetünket is szolgáljuk és mikor hazánkat szolgáljuk, egyúttal egyházunkat is szolgáljuk, de szerencsének tartom azért is, mert egy oly nemzetnek tagjai vagyunk, melynek minden fiában felekezeti különbség nélkül meg van a szabadságszeretet. Ennek köszönjük — nézzünk csak vissza egészen a Bocskav idejéig — hogy ha vallási szabadságért, felekezetünk jogaiért küzdöttünk, azt sikerrel tehettük, mert együtt voltak velünk nemzetünk más felekezetű szabadságszerető fiai is«. »Nem értek továbbá egyet abban, hogy lelkészeink érdeme az volna, hogy nem okoskodnak, de elzárkóznak minden okoskodás elől, ragaszkodnak egyházukhoz, hitelveikhez. Én az érdemet abban látom ellenkezőleg, hogy meghallgatva minden okoskodást, megvizsgálják annak értékét s látva, hogy mellettük az igazság, a mellett érvényesítik teljes szellemi erejüket.* »Abban azonban egyetértek Eötvössel, hogy azon idők. midőn az erőszaktól kellett félnünk, elmultak, de van azért veszély ma is, s ez a csendesen, lassan működő hízelgés, csábítás veszélye, ez ellen védekezzünk« — tehát ne támadjunk — »mind világiak és egyháziak egyaránt, mert az ily veszély hamarább okozhat bajt mindennél, épen úgy, mint az erős tölgyet legkönnyebben a gyökerén rágódó féreg dönti meg. Lelkészeink pedig ne elégedjenek meg azzal, hogy a szószékből hirdetik az igét, de hassanak be a családokba, természetesen csak azokba, melyek hozzájuk tartoznak, neveljék ott a buzgóságot és hithűséget, mindannyian pedig mi magyarok, tanuljuk meg azt a román mondást: »ne búsulj, de tegyél«. Egyházunk e két oszlopos tagjának bár aktuális, de egészen tárgyilagos és a viszonyok által indokolt egyházpolitikai nyilatkozatát a klerikális irányú napi sajtó (»Hazánk«, >Magyarország*, »Nemzeti Újság«) hosszú cikkekben taglalta s elnevezte »felekezeti riadó«-nak. felekezeti türelmetlenségnek, egyházpolitikai hadüzenetnek stb., a képviselőházban pedig gróf Batthyány Tivadar külön szóba hozta, a mire Tisza a ház nagy többségének zúgó helyeslése között ismételte meg székesfehérvári nyilatkozatát az általunk fentebb szószerint közölt szövegben. Csudálatos egy világban élünk. Róma magyarországi főpapjai, fizetett sajtója, klerikális főurai és »katholikus« (?) nagygyűlései tehetnek bármily éles, bármily türelmetlen nyilatkozatokat, elfogadhatnak bármily merev felekezeti rezoluciókat, egész odáig, hogy az országgyűlési, megyei vagy községi választásoknál csak igazhitű katholikus ember választható: ez mind csak a »pax« érdekében, a felzavart vallási béke helyreállítása végett történik. Ezen a világért sem ütköznek meg fent említett napilapjaink. De ha egy kálvinista államférfiú egyházi gyűlésben egyházi összetartásra, hitbuzgóságra és hithűségre buzdítja hitfeleit: arra mindjárt rákiáltják, hogy »felekezeti riadó«-t fuj, »egyházpolitikai hadüzenet«-et csinál, s »véres csatákat* jósolgat. Valóban difficile est satyiam non scribere! Mi azt hiszszük, hogy az ily pártpolitikai heccelések és gvanusítgatások. melyek az egyházpolitikai izgalmak óta bizonyos politikai köröknek jóformán állandó foglal-