Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-02 / 18. szám

nak új működési kört, a másik rész pedig, a ki a vallásnál maradt, maga is lethargiába sülyedt és az álló Bethesda tava részese lett, s ha lát még valakit, a ki mégis próbálja a mozgás terére vinni ezt az álló Bethesdát, hát oda kiált neki, hogy ugyan nem mozgunk-e mi eleget! Hát ha eleget mozgunk is, de nem mozgunk a helyes irányban mindnyájan, s ez az oka szerintünk minden életnélküliségnek, közönynek és elbágyadásnak. Nekünk, ha igazán Isten fiai vagyunk, az Isten igéjét kellene hirdetni, úgy hogy azáltal az emberek megtérjenek, újjászülessenek, egy szóval, hogy minél több ember elmondhassa: élek pedig többé nem én, de él bennem a Jézus Krisztus. Az Úr Jézussal megtölteni először is a mi sziveinket, azután mindazoknak a szivét, kikkel mi érintkezésbe jövünk, ez az igazi evangelizálás. Prédikálni az embereknek, kivétel nélkül mindenkinek, a bűnösségét, prédikálni Krisztus elégtevő érdemét minden megtérő bűnös számára s prédikálni a megtérőknek az új életben való járás feltétlen szükségességét és pedig prédikálni ezt szószékeinken, családunkban, házunkban, rokonságunkban, hitfeleink között, sőt nem hitfeleink között is és dolgozni észszel, kézzel és pénzzel a tiszta s fentebb leírt evangeliumi igazságok hirdetésével és másokat is felébreszteni a munkálkodásra ; keresztyén köztudattá emelni azt, hogy a ki megtért keresztyén, annak munkálkodni kell, hogy mások is megtért keresztyének legyenek: ez az evangelizálás. Mely evangelizálás s az ennek nyomán fakadó új élet, valamint a külföldön nem bizonyult efemer bolygó fénynek, úgy nem fog az nálunk sem annak bizonyulni. Ellenségei vannak ennek ma is, mint voltak a protestáns egyletnek; de mi azzal a tudattal evezünk előre, fennen lobogtatva az evangelizálás zászlaját, hogy ha »Isten velünk, kicsoda ellenünk?* Óh bár minél kevesebben lennének ellenünk, s ne lenne ellenünk dr. Kovács Ödön sem, sőt inkább velünk kezet fogva működne azon célokra, melyeket egykor oly szépen tűzött maga és társai elé, mely célok összege nem más, mint a vallásnak, de a Krisztus vallásának, a krisztusi, isteni életnek a gyakorlati azaz a mindennapi emberi életbe való átültetése. A régi protestáns egylet pecsétjén két egymást fogó kéz ábrázolta azon fenséges eszmét, hogy a valláserkölcsi élet megújítására célzó törekvéseik közben mindenkivel készek kezet fogni, ki erre munkálni akar. Nekünk az evangelizálás szükségessége hirdetőinek is van egy kezünk és ezt szívesen nyujtjuk mindenki felé, de első sorban nyujtjuk Kovács Ödön és volt társai felé, és kérjük őket, ragadják meg azt, hogy így együttes erővel működjünk a közös célra, de működjünk ugyanazon eszközzel, Isten igéjének tisztán, minden emberi hozzáadás és másítástól ment hirdetésével. Akkor a siker el nem maradhat, mert a sikert biztosítja Istenünk, ki az ő szent fia által így szólott: »Ime én veletek vagyok mind az időknek végéig.* Szalay József\ n.-becskereki lelkész. ISKOLAÜGY. Protestáns óvónő-képző intézet. Egy lépés a prot. egyházi egyesülés felé. Nem tudom megmondani mely időtől, de annyi tény, hogy hova-tovább, mind sűrűbben és sűrűbben kisért a népoktatás államosításának az eszméje. Mi protestánsok a népoktatás államosításában nem látunk mesebeli szörnyeteget, huszonnégyfejű sárkányt, mely elllen erősen kell fegyverkeznünk, tűzzel-vassal ellene törnünk. Sem az állami, sem a közösjellegű népiskolákra nem akarjuk rásütni, hogy akár keresztyén vallásnélküli, akár hazafiatlan állampolgárokat nevelnének. Ép ezért mi nem is vagyunk konok ellenségei a népoktatás államosításának. De viszont senki se mondhatja rólunk, hogy erős hivei volnánk. Nem is lehetünk azok. A most fennálló állami iskolák működésének eredménye — legalább a miniszteri jelentés szerint — jobb, mint a többi iskoláké. Ha a népoktatási intézetek összeségét veszszük, az átlagos középarányos, tagadhatatlan, az állami iskolák javára billenti a bekötött szemű istenasszony mérlegének serpenyőjét; de ha egyes intézeteket állítunk szembe egymással, a legnemesebb verseny eredménye az lesz, hogy a protestáns intézetek számottevő aránya nyeri el a győzelmi babért. Az állami iskolák működésének eredménye tehát csak az átlagos többségben nyilvánul. Ezt pedig az állam anyagi ereje biztosítja, a mi szegénységünkkel szemben. Míg mi anyagi javak hiányában leányegyházaink 200—300 forintos tanítóállásain, kénytelenek vagyunk beérni olyan tanítókkal, a minőket kapunk, addig ott megfelelő anyagi javakkal rendelkezvén, rendszeresen képzett, okleveles tanítókat alkalmazhatnak. Hazánk tanítóinak nagy többsége csak azért lelkesedik a népoktatás államosításáért, mert ott pontosan kiszolgáltatott jobb fizetésre, ötödéves korpótlékokra számíthat. Az államosításban tehát nem annyira a szellemi, mint inkább az anyagi javak gyakorolnak döntő befolyást. Volnának csak a mi egyházi népnevelő intézeteink jobban felszerelve, tanítóink jobban fizetve, mint az államnál, merem állítani, hogy tanítóink és tanügyi köreink teljességgel nem sürgetnék az államosítást, sőt inkább kivétel nélkül megvallanák, hogy jobban érzik magukat az egyház, mint az állam kötelékében. És ennek megvan a maga természetes oka. Az egyházi tanítónak több az önállósága, nagyobb a függetlensége, teljesebb a szabadsága, mint az államinak. Az államnál nem nagyon kedvelik a független gondolkozású, szabadabb szellemű tanítót; hivatalnok kell ott inkább, mint önálló s a maga lábán járó ember. E miatt az állami tanítók nagy része — tisztelet a tekintélyes számú kivételeknek — elveszti önállóságát, bizonyos mértékig szolgalelkű lesz, a minek azonban nem az egyének, hanem a rendszer az oka, mely a tanítóban nem csupán a tanítót, hanem az embert és a honpolgárt is készséges szolgájává szereti tenni. A gondolat szabadabb nyilvánításáért sok városi állami tanító került már oly nyomorult falvakba, hol alig talált művelt embert, a kivel érintkezhessék. Szóval az államnál könnyen elhallgattatják az embert, hamar megy az áthelyezés, nyugdíjazás stb. Az egyeseken pedig könnyen erőt vesz a hízelgés, a stréberség, a kalmár szellem, mely nem annyira a tanítói hivatásnak él, mint inkább a tanítói fizetésért, annak fokozásáért töri magát. Ezért nem lehetünk mi protestánsok lelkes hívei az