Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-04-18 / 16. szám

állítólag Fabinv Teofil bányakerületi felügyelő szóbeli kérdésére tett, s mely szerint a horvát tartományi kormány semmiféle oly változtatást nem fog megengedni, melybe a magyar kormány és a két magyar evang. felekezet bele nem egyezett. Csodálkozik a bán ezen nyilatkozatán, mivel a magyar kormánynak, szerinte, semmi joga sincs a horvát evangélikusok vallási ügyeibe avatkozni; a ref. felekezetnek sem az evang. felekezet ügyeibe. A bányai kerület, mely a horvát ev. gyülekezetek nagy részét ideiglen kormányozta, nem tartozik a horvát kormány joghatósága alá; ellenben a tervezett új kerület oda tartoznék. Azért kellene támogatnia is. Reméli, hogy minden igaz horvát kötelességének fogja tartani az új egyházkerület létrehozását szóval és tettel előmozdítani. Zsilinszky Mihály, békési esperességi felügyelő. A miniszterelnök ebédjénél. E cím alatt a legutóbbi konvent alkalmából a »Hazánk* hasábjain jelent meg az alább olvasható érdekes cikk. Kesernyés párt-politikai hangja mellett, mely azonnal elárulja eredetét, több oly sebére mutat rá egyházi életünknek, melyeket takargatni nem tanácsos, ellenben gyógyítani, ha kell, radikális módon is kötelesség. A cikk egész terjedelmében a következő: Báró Bánffy gobelines termeiben, napsütötte terraszszán, honnan oly szép kilátás nyílik a fejlődő világváros palotáira, ma este a református zsinat primipilusait látta vendégül. Szép a bárótól, hogy így ápolja ősei hagyományait s alkalmat nyújt a legmagyarabb felekezet szerepvivőinek, hogy a lakoma fesztelenségében beszélhessenek s intézhessenek el kérdéseket, a melyek megoldásától ezreknek jobb jövője függ. Egyesek talán tovább mentek a napi kérdéseknél s összemérték a multat a jelennel, a jelen nyugalmát a jövő küzdelmeivel. Vágyva fenköltebb törekvésekre, talán fölcsapott sziveikben a kialudni készülő vallásosság lángja is és őszintén bevallották, hogy ez így nem mehet tovább. Mert míg a katholikusok egy része azon panaszkodik, hogy hátra vannak szorítva, a protestánsok jobbjai szomorúan konstatálják azt a hanyatlást, mely egyházuk kebelében az utolsó évtizedek alatt beállt. A protestantizmus, a mi felfogásunk szerint, az egyéni önállóságon alapul, ebben bírja támaszát s a szabad kutatásban és függetlenségben erejét. Lehetnek hibái, vannak egyoldalúságai, de vannak erényei is. Az újabb haladásnak köszönhetjük, hogy amazok megsokasultak s emezek száma fogyóban van. Az egyházi vezérekből, a világi férfiak közreműködése mellett, nagyrészt kiveszett az erő, az élő hit helyére a formalizmus, a régi buzgóság helyébe a közöny lépett. Ehhez mérten törpültek el a régi jellemek, lett idegen a multak legszentebb hagyománya s tolakodott be a nemesebb érzelmek helyére a mindig merészebben föllépő atheizmus. Kifelé megvan az erőnek látszata, befelé teljesen más a kép. A függetlenségről lemondunk, a szabadságot odadobjuk, csak adjon az állam segélyt. Mert iskoláinkból kifogy a tanító, templomainkból a pap s a felekezeti áldozatkészség, mely egykor megtéve mindent, hatalmas alapítványokban nyilvánítá meggyőződése erejét, ma csekély, csaknem semmi. Pedig gazdagabbak lettünk, de nem a szív nemesebb tulajdonságaiban. A most ülésező konvent foglalkozik szép és jó dolgokkal, de ki foglalkozik azzal, mi a lényeg, ki igyekszik életet önteni az üressé vált formákba? Ki törődik azzal, hogy számunk alig emelkedik és sok helyen apad, ki veszi kezébe a nagyváros vallást és Istent alig ismerő proletárjainak ügyét, ki mer utalni arra, hogy a magyar protestáns egyházak tétlensége szemben azon áldásos és nagyszabású tevékenységgel, mit a külföldi protestáns egyházak a szociális kérdések körül kifejtenek, minden egyébnél inkább mutatja, mily gyöngék vagyunk, mennyire képtelenek arra, hogy megtegyük azt, mit a haladó idők szelleme tőlünk sürgősen kiván? Bölcseink sebeinkre egyetlen orvosszert ismernek: az államsegélyt. De vájjon a sziveknek az ellen a megmerevülése ellen, mit mindenfelé látunk s a mely elfordul mindattól, a mi nem a test öröme, fog-e nekünk gyógyító szert ajánlani Bánffy vagy Wlassics ? Pedig ez a punctum saliens. Vájjon kivetkőzve a szabadság szeretetéből, lemondva függetlenségünkről és elfeledve az ősök hagyományait, hiszszük-e, hogy fog bennünk maradni valami, a mivel jó polgárok és hazafiak lehetünk ? Sokan azt állítják, hogy hasonló az eset más felekezetek körében is. Lehet és mi nem örülünk ennek sem, mert mind ez végső elemzésben a nemzet hanyatlását jelenti. Jelenti azt, hogy a szabadság nekünk nem a politikai élet megnemesülését, nem az egyének jobb tulajdonainak uralomra jutását hozta meg, hanem azt a törekvést, hogy megszabadulni igyekszünk azon kötelességektől, a melyek elmulasztásaért a büntető törvény reánk nem mér szankciót. Jelenti az erkölcsi és ezzel együtt a politikai hanyatlást, a családi élet lazulását, az elválások szaporodását, az öngyilkosságok terjedését s az őrültek házainak, a börtönök lakóinak megsokasulását. Fogjanak végül ahhoz a felekezetek papjai és világi oszlopai, a mi a végső cél és sürgős feladat. Ne igyekezzenek azt az összetartást és iskolázottságot, mi a múltból reánk maradt, politikai célokra kihasználni, hanem törekedjenek javítani a nép erkölcseit, enyhíteni a nyomort, apasztani a bűnt és a tudatlanság sötétségét. Az utolsó harminc év alatt csodálatosan megtanultunk udvarolni a hatálmasoknak, de kiveszett belőlünk a régi tartalom és az az erkölcsi erő, mely eltölté azokat, a kik meggyőződésükért a nápolyi gályák kínjait is el bírták viselni. Ez így valóban nem mehet tovább. Egy református. ISKOLAÜGY. Országos tanügyi gyűlések. A nagyhét folyamán, nagycsütörtökön, két nevezetes országos tanügyi gyűlést tartottak tanférfiaink a székes fővárosban. A tanítók országos bizottsága és az egyetemes tanügyi kongresszus szervező bizottsága ülésezett. Mindkettő népes és lelkes ülés volt. I. A tanítók országos bizottsága. Ez a mozgékony bizottsága a hazai tanítóságnak dr. Gööz József elnöklete alatt először arról tanácskozott, hogyan történjék a millenniumnak az iskolákban való megünneplése¥ Az előadó: Péterfy Sándor tanár volt, a