Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-10 / 2. szám

férjét is; az a beszéd, melyet közvetlenül halála előtt fiával folytat, nem közönséges műveltségre enged következtetni. Ugy látszik, a gyermek atyjától örökölte érzékiségét, anyjától az eszményihez vonzódó lelkét, melybe Monica oly korán és oly mélyre oltotta Krisztus szeretetét, hogy ez a legnagyobb erkölcsi nyomorban sem hamvadt el egészen. A későbbi Faust-jellem már a gyermekben nyilvánult. Csalás, lopás, hazugság, mértéktelen tetszeni vágyás, kíváncsiság bűneivel vádolta gyermekkorát: mégis, mivel anyja csak katechumenosnak vétette volt fel az egyházba szentelt olajjal, a keresztséget, mint bűntörlő eszközt, későbbre hagyván, egy betegsége alkalmával könyörögve kérte a keresztseget és anyjával buzgón tud imádkozni. Szülővárosában és Madaurában tanult, nem nagy kedvvel, inkább önző becsvágyból, de sikerrel. A görögöt nem szerette, annál nagyobb kedvvel olvasta saját népének klasszikusait. Ezekben ismét főleg az érzékiséget dicsőítő részeket, azért szerette Terentius komédiáit és látogatta oly sűrűen a színjátékot. Pedig a lélek iszapja nála már korán felszínre került. A 16 éves ifjú már megízlelte a gyönyöröket s midőn Madaurából hazatért, dicsekszik társai előtt viselt dolgaival, mert »szégvelt nem szemtelennek lenni*. Atyja, nemhogy intette volna, sőt gyönyörködött fiának életrevalóságában. Az aggódó anya intelmeit a fiú, bár szerette Őt, asszonyi beszédnek vette. Patrícius fényes polcon akarta látni fiát s bár nem jómódú, Carthagóba küldte fiát ; az anya is beleegyezett, mert a tudománytól azt várta, hogy komolyságával közelebb viszi az evangéliumhoz. Augustinus a buja fővárosban folytatja erkölcstelen életét, a »felforgatók, rombolók* (evertores) társaságában tölti napjait, noha dicsőségvágya a tudományokhoz is vonzza. Tanulja a rhetorikát, társai bámulják sikereit. Atyja halála nem rendítette meg, egy pártfogója segélyezi. Tanulmány és érzéki gyönyör között telik ideje: eljár ugyan keresztyén templomba, de ott is csak tiltott gyümölcsök után vágyódik. 18 éves volt, mikor bűnös társától fia született. Adeodatusnak nevezte és imádkozott is a szüzesség adományáért, de félt az erkölcsi tisztaság igájától, »Adj tisztaságot, de ne most!« Káromlás volna, ha nem volna inkább egy magával küzködő léleknek kétségbeesett kiáltása. Ez időben, 19. évében, jutott kezébe Cicero Hortensiusa. »Semmivé lett előttem hirtelenül minden hiú remény és a bölcseség halhatatlansága után vágyódtam szivem hihetetlen nagy vágyódásával ; és kezdtem már föltámadni, hogy visszatérjek hozzád*. Elvált társaitól, hogy új életet kezdjen az igazság szolgálatában, De a bűn nem társaiban rejlett, saját szivében székelt és levonszolta őt a posványba. Cicero erkölcsi komolysága, az igazságot kereső szelleme elvonta ugyan az új ciceronianus szivét az ifjak léhaságaitól, tartalmat adott életének, de nem olyat, a mely kielégíthette és megjavíthatta volna. »Magadéinak teremtettél minket, és nyughatatlan a mi szivünk, míg benned meg nem nyugszik«. E szavak vázolják Augustinus egész fejlődését. Kereste, tudatosan kereste azt a nagyságot, melyben végetlenséget szomjazó lelke megnyughatott. Cicerótól elfordul, ámbár későbbi irataiban is még függött tőle, mert nem találta meg nála Krisztus nevét, melyet az anyatejjel szívott magába. A szentírás olvasásához fog, de »még nem voltam olyan, hogy beléhatolhattam, vagy meghajtott fővel követhettem volna*. Szégyelt gyermek lenni, »felfuvalkodottságom kerülte az írás modorát és éles elmém nem hatolhatott annak mélyére«. Azoknak kezébe esett tehát, a kik szintoly lelki gőggel az egyházat a kiskorú keresztyének gyülekezetének tartották: a manicheusok szektájához csatlakozott. 2. Augustinus a manichaeusoknál, e lépés okai. Ellenhatások: a püspök, "barátja, a szépről és jóról szóló irata, Aristoteles, Faustus. Talán első sorban a bűn hatalmának tapasztalata bírta Augustinust e lépésre. Az az előítélete volt, hogy a keresztyén vallás szerint Isten a gonosznak is oka, holott az absolut jó a gonosznak oka nem lehet. A manichaeismus érzéki felfogása szerint a jóval vagy világossággal küzdő gonosz vagy sötétség külön álló hatalom, s ez a tan kétségkívül egyszerűbb volt azon mesterkélt kísérleteknél, melyekkel az egyházi tanítók a mindenható Istennek s a bűn valóságának ellentmondását kiegyenlíteni igyekeztek. Azonfelül Augustinus mentséget találhatott e tanban, mely az erkölcsöt átvivén fizikai térre, a bűnért nem az embert magát tette felelőssé, hanem a benne levő sötétségi elemet. Másrészt tiszteletet gerjesztett benne a szekta híveinek tiszta erkölcsi élete, legalább a tökéleteseké, és lehet, hogy Augustinus magánélete miatt nem jutott a »kiválasztottak* közé. Pedig kétségkívül az a teljes igazság vonzotta, a melyet a »tökéletesek* ígértek, Cicero Hortensiusának olvasása óta, azután is, hogy elhagyta Cicerót, az igazságot kereste csak. *0 igazság, igazság, mily bensően sóvárgott már akkor is lelkemnek benseje utánad!« S a manichaeismus megígérte, hogy megfejti a világ összes titkait, megfejti egyszerűen, »mellőzve minden iszonyú tekintélyt, pusztán az egyszerű értelem útján vezet el Istenhez és szabadít meg minden tévedéstől*. A szekta, bármily fantasztikus is rendszere, végig kigondolt eszmekörrel simította el az ellentmondásokat. Egyébként oly erős érzéki természet, mint Augustinusé volt, vonzódik az érzéki felfogáshoz; a rendszer durva mithologiai elemeit az egyszerű hallgatók előtt eltitkolták, ő csak később ismerte meg a tökéletesek tanát; nyugaton általában enyhítették a manichaeusok tanuk érzéki alkatrészeinek nyerseségét és mindjobban keresztyén mezbe burkolták. Ez utóbbi körülmény is bizalmat gerjesztett azon férfiúban, a ki Krisztusnak nevét még Ciceróban is sajnálattal nélkülözte. A manichaeusok hangoztatták e nevet, igaz, alig többet a névnél, de Augustinus ifjúi lelkesedése is még inkább a névhez, mint az evangéliumok Krisztusához fűződött. Ha hozzá veszszük még, hogy a manichaeismus nagy elterjedetlsége is imponálhatott, hogy mindazok, a kik a pogánysággal végleg szakítani nem akartak és mégis az új vallás áldásaiban részesülni, a kik műveltségükre hivatkozva a keresztyén vallást szabad kutatással és észszerű alakban akarták elsajátítani, e szekta híveihez tartoztak: nem csodálhatjuk, hogy Augustinus kilenc évig követte őket. Astrologiára is adta magát, hogy a szellemi és anyagi világ azonossága alapján az emberek sorsába lásson; és hiába intették barátai, köztük egy orvos, a ki előbb maga is ama babonának hódolt. Tévelygése miatt a legnagyobb fájdalmat anyja érezte. Augustinus öt évi karthagói tartózkodás után szülővárosába tért vissza, mint a rhetorika tanítója. Magával hozta fiát és ennek anyját. Ámbár a társadalom nem tartotta bűnnek az ily áldatlan frigyet, Monica nem tudott megvigasztalódni. Midőn fia nemcsak nem hallgatott anyai kéréseire, hanem őt magát is a katholikus > testi Krisztus«tói el akarta téríteni, kitiltotta házából. Egy fia megtérését igérő álom után újra magához fogadta őt. Egy püspökhöz fordult, könyörögve, hogy vitatkozzék fiával és térítse meg. A püspök, ki ismerte az eretnek proselyták makacsságát, a jövővel vigasztalta: nem lehet, hogy ilyen könyek fia elveszszen! Mélyen találta Augustinust egy régi jó barát hirtelen halála is, a kit ő csábított a manichaeusokhoz s a ki halála előtt komolyan megfeddette őt, a miért a keresztyénséget kigúnyolta. Csakhamar túltette magát e