Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-04-04 / 14. szám

kegyelem nélkül az ember semmiféle jó cselekedetre nem képes. A szentírásnak és Augustinusnak e sarkalatos ta­nát keresztülvitte Luther egész theologiájában s ezért kö­vetkezetesebb is mint nagy előde, íunek gondolatmenetébe szorítja a felismert üdvigazságokat és ezek még később sem bontakoztak ki teljesen az idegen hüvelyből. Az ér­demeket, elégtételeket Luther kezdettől fogva kizárta: a ki a kegyelemben már részesült, sem szerezhet érdemeket, holott Augustinus szerint Isten ezek alapján, noha saját ajándékai, adja meg az üdvösséget; mégis használja az »érdem« kitételt, de elnyerni, elérni értelemben. Eleinte még szól belénköntött kegyelemről, holott kegyelem alatt tulajdonképen Istennek irántunk való jó indulatát érti, tehát a subjectiv kegyelmet, a mely a bűnök bocsánatá­ban nyilvánul. Az eredendő bűnt ő is hiánynak mondja, az eredeti igazság hiányának, de az igazság nem volt — miként a scholastika Augustinushoz következetesen tovább fejtette — fölöslegül adott ajándék, hanem az ember természetéhez tartozott; és közelebbről tekintve, a bűn általában nemcsak hiány, nemcsak valami nem létező, hanem valami positiv rossz, t. i. Isten törvényének megszegése, az önigazság, Istennek gyűlölete. Az újplato­nikus fogalmat kiszorította a vallási. Vallási tartalmat öntött a concupiscentia szóba is: nem annyira a testnek gonoszra hajlása ez, hanem a test az egész természeti embert jelzi, Istentől elfordult lelkét, Istent mellőző aka­ratát, ismét az önigazságot. Míg Luther az érdem, a bűn és részben a kegye­lem kitételekbe s a megfelelő gondolatmenetekbe kezdet­től fogva más tartalmat magyarázott bele, addig legtöbb tanában Augustinus rendszerének spirituális vallásos ele­meit értékesítette, mellőzve a materialis és újplatonikus alapgondolatokat. Az eredendő bűnhöz fűződik az ember tehetetlensége, szemben a mindenható Istennel. Luther a mindenhatóságot az Isten egyedüli s kizáró működésével azonosítván, a föltétlen praedestinatiót állítja (de servo arbitrio), melyet mesterénél következetesebben supralap­sariusnak mond. De amaz azonosítás mutatja már, hogy e speculativ tan háttere nála nem metafizikai, hanem a vallási érdek: az üdvözítő hit Istennek ajándéka. Ezen hívőknek összesége az egyház, melynek fogalmában Luther határozottan megkülönbözteti a láthatatlan és látható egy­házat s e különbséget szem előtt tartva, Augustinusnak szellemi egyházfogalma alapjáról intézi támadását a hie­rarchia oldó s kötő hatalma ellen, majd maga a hierarchia ellen, újra fölelevenítvén és megvalósítván az egyetemes papság eszméjét. A szentségek fogalmát is Augustinustól veszi át, hogy azok a láthatatlan kegyelemnek látható jelei, az igét még abban kiemeli, úgy hogy »jobb elhagyni a szentséget, mint az evangéliumot nem hirdetni* és Isten szentségek nélkül is üdvözíthet, mert elégséges a hit. El­törölhetetlen charactert és pusztán objectiv hatást azonban nem ismer el, bármennyire állította is később a »sakra­mentariusokkal« szemben a szentségek föltétlen szüksé­gességét és vitte át az ige jelentőségét a jelekre. Ugyanezen ellenségei bírták arra, hogy a tekintélyhitet kívánta, de a tekintély, mely előtt föltétlenül meg kell hajolni, nem az egyház, hanem az írás. Mégis ez a hit, habár Isten segít­ségével oly erőssé lehet, hogy hegyeket mozdíthat el he­lyükről, mitsem ér, ha nincsen meg az igazi hit, a mely nem egyéb, mint élő birodalom Isten iránt Krisztus által. És a hit ezen fogalmának megfelelően alakította át Luther a christologiát is, melyben leginkább látszik meg, hogy az Augustinustól származó Bernátféle Krisztus mystiká­nak irányát befejezte, melyhez reá nagy befolyást gyako­rolt főnöke. Staupitz is tartozott. Augustinus vallomásai­ban és beszédeiben élő tapasztalatról tanúskodó szavakkal szól a megfeszített Krisztusról mint közvetítőnkről, de speculatiója nem biztosította Krisztusnak e jelentőséget a tanrendszerben; közvetlen vallásos érdek befolyása azon­ban a két természet tanában mutatkozik már, melyben a történeti személyt emelte ki. Luther, habár nem tagadja a régi dogmát, mégis ezt »az Úr Krisztus sophista meg­ismerésének* mondja: »Krisztus nem azért neveztetik Krisztusnak, mivel két természete van. Mi közöm nekem ahhoz? Hogy természettől fogva ember és Isten, az pusz­tán ő reá tartozik; de hogy szeretetét kiöntötte és az én üdvözítőm és megváltóm, ez az én vigasztalásomra és javamra történik«. Augustinus vallásossága ép ily Krisztus­hoz fűződött: »Hiszszük, mondja, hogy Isten érettünk lett emberré az alázatosság példájául és Isten irántunk való szeretetének kimutatására*. Augustinus nem akart egyebet, csak Istent megismerni, meg is ismerte Krisztusban, de ezt az ismeretet elvont gondolkodása ismét kiszorította; Luther nem ismer el más Istent, mint a kit megismert Krisztus­ban: »a megfeszített Krisztusban van az igazi theologia*, minden más Istenismeret az üres gőgtői elkapatott emberi értelemnek költeménye. A mit Augustinus akart, de újplatonikus elfogultsága miatt nem tudott: krisztusi theologiát, azt Luther a szent­írás Krisztus képéhez való' hű ragaszkodással megterem­tette. Fővezére a theologiához a nagy afrikai volt, a kit — bármennyi katholikus elemet tartott is meg a refor­matio, bármennyire fordult Melanchton később a követ­kezetes augustinismus ellen (antipraedest., synergista) — az evangelikus egyház a mai napig több joggal mondhat a magáénak, mint a katholikus egyház, mely főleg arra tekintett, mit mondott az ő szentje és nem arra, mit akart, ily formán is a merev objectivismus részén állván. Az evang. polemikusok értékesítették is mindig az V. szá­zad kath. reformátorát, Flacius »az igazság tanúinak kata­lógusában* (1556) neki szentelte a legtöbb helyet és Chemnitz »a tridenti zsinat vizsgálatában* (1565) 800-nál többször idézi. És joggal. 12. A tridenti zsinat és káté. A jezsuiták (Bajus, Jansen, Quesnel). A Vatieanum. Igazi Augustinusféle dogmatika. Mert a Tridentinumban kezdődik a spirituális augus­tinismusnak a róm. egyház részéről való teljes megtaga­dása. A XVI. században az agustinismust, bárcsak az aquinoi Tamás által materializált alakban, még elég erős kath. párt képviselte, a tridenti zsinat (1545—1563) tehát óvatosan kerülte határozott elvetését, de Tamásnál inkább közeledett a pelagianismushoz: a megelőző kegyelem csak meghív az igehirdetés által és megvilágosít, de nem igazít meg, a megigazulást az ember, kinek szabad akaratát a csak viszonylag bűnnek mondható eredendő bűn gyöngí­tette, az együttműködő kegyelem segítségével munkálja, jó cselekedetei érdemek és elégtételek; a hitnek azon fo­galmát, hogy az az Isten bűnbocsátó kegyelmében való bizodalom, a zsinat határozottan kárhoztatta. — A tri­denti káté (1566) csak egy-két helyen enyhítette a semi­pelagianismust; a miért a jezsuiták kétségbe vonták te­kintélyét. Ez új rendben támadt Augustinusnak legnagyobb ellensége, mely az egyház szentjét elég közvetlenül sújtatta átokkal. Bajus Mihály; löweni tanár az emberi akarat szolgaságát, teljes romlottságát, érdemek lehetetlenségét állító tételeit V. Pius 1567-ben elvetette. A XVII. században Jansen yperni püspöknek halála után megjelent >Augus­tinus* című munkája (1640) támasztott az uralkodó pela­gianismus ellen mozgalmat, melyet a jezsuiták lassankint elnyomtak. Jansen könyvére, mely Augustinus tanát tisztán tartalmazta, a pápák egymás után átkot szórtak; midőn

Next

/
Oldalképek
Tartalom