Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-04 / 14. szám
kegyelem nélkül az ember semmiféle jó cselekedetre nem képes. A szentírásnak és Augustinusnak e sarkalatos tanát keresztülvitte Luther egész theologiájában s ezért következetesebb is mint nagy előde, íunek gondolatmenetébe szorítja a felismert üdvigazságokat és ezek még később sem bontakoztak ki teljesen az idegen hüvelyből. Az érdemeket, elégtételeket Luther kezdettől fogva kizárta: a ki a kegyelemben már részesült, sem szerezhet érdemeket, holott Augustinus szerint Isten ezek alapján, noha saját ajándékai, adja meg az üdvösséget; mégis használja az »érdem« kitételt, de elnyerni, elérni értelemben. Eleinte még szól belénköntött kegyelemről, holott kegyelem alatt tulajdonképen Istennek irántunk való jó indulatát érti, tehát a subjectiv kegyelmet, a mely a bűnök bocsánatában nyilvánul. Az eredendő bűnt ő is hiánynak mondja, az eredeti igazság hiányának, de az igazság nem volt — miként a scholastika Augustinushoz következetesen tovább fejtette — fölöslegül adott ajándék, hanem az ember természetéhez tartozott; és közelebbről tekintve, a bűn általában nemcsak hiány, nemcsak valami nem létező, hanem valami positiv rossz, t. i. Isten törvényének megszegése, az önigazság, Istennek gyűlölete. Az újplatonikus fogalmat kiszorította a vallási. Vallási tartalmat öntött a concupiscentia szóba is: nem annyira a testnek gonoszra hajlása ez, hanem a test az egész természeti embert jelzi, Istentől elfordult lelkét, Istent mellőző akaratát, ismét az önigazságot. Míg Luther az érdem, a bűn és részben a kegyelem kitételekbe s a megfelelő gondolatmenetekbe kezdettől fogva más tartalmat magyarázott bele, addig legtöbb tanában Augustinus rendszerének spirituális vallásos elemeit értékesítette, mellőzve a materialis és újplatonikus alapgondolatokat. Az eredendő bűnhöz fűződik az ember tehetetlensége, szemben a mindenható Istennel. Luther a mindenhatóságot az Isten egyedüli s kizáró működésével azonosítván, a föltétlen praedestinatiót állítja (de servo arbitrio), melyet mesterénél következetesebben supralapsariusnak mond. De amaz azonosítás mutatja már, hogy e speculativ tan háttere nála nem metafizikai, hanem a vallási érdek: az üdvözítő hit Istennek ajándéka. Ezen hívőknek összesége az egyház, melynek fogalmában Luther határozottan megkülönbözteti a láthatatlan és látható egyházat s e különbséget szem előtt tartva, Augustinusnak szellemi egyházfogalma alapjáról intézi támadását a hierarchia oldó s kötő hatalma ellen, majd maga a hierarchia ellen, újra fölelevenítvén és megvalósítván az egyetemes papság eszméjét. A szentségek fogalmát is Augustinustól veszi át, hogy azok a láthatatlan kegyelemnek látható jelei, az igét még abban kiemeli, úgy hogy »jobb elhagyni a szentséget, mint az evangéliumot nem hirdetni* és Isten szentségek nélkül is üdvözíthet, mert elégséges a hit. Eltörölhetetlen charactert és pusztán objectiv hatást azonban nem ismer el, bármennyire állította is később a »sakramentariusokkal« szemben a szentségek föltétlen szükségességét és vitte át az ige jelentőségét a jelekre. Ugyanezen ellenségei bírták arra, hogy a tekintélyhitet kívánta, de a tekintély, mely előtt föltétlenül meg kell hajolni, nem az egyház, hanem az írás. Mégis ez a hit, habár Isten segítségével oly erőssé lehet, hogy hegyeket mozdíthat el helyükről, mitsem ér, ha nincsen meg az igazi hit, a mely nem egyéb, mint élő birodalom Isten iránt Krisztus által. És a hit ezen fogalmának megfelelően alakította át Luther a christologiát is, melyben leginkább látszik meg, hogy az Augustinustól származó Bernátféle Krisztus mystikának irányát befejezte, melyhez reá nagy befolyást gyakorolt főnöke. Staupitz is tartozott. Augustinus vallomásaiban és beszédeiben élő tapasztalatról tanúskodó szavakkal szól a megfeszített Krisztusról mint közvetítőnkről, de speculatiója nem biztosította Krisztusnak e jelentőséget a tanrendszerben; közvetlen vallásos érdek befolyása azonban a két természet tanában mutatkozik már, melyben a történeti személyt emelte ki. Luther, habár nem tagadja a régi dogmát, mégis ezt »az Úr Krisztus sophista megismerésének* mondja: »Krisztus nem azért neveztetik Krisztusnak, mivel két természete van. Mi közöm nekem ahhoz? Hogy természettől fogva ember és Isten, az pusztán ő reá tartozik; de hogy szeretetét kiöntötte és az én üdvözítőm és megváltóm, ez az én vigasztalásomra és javamra történik«. Augustinus vallásossága ép ily Krisztushoz fűződött: »Hiszszük, mondja, hogy Isten érettünk lett emberré az alázatosság példájául és Isten irántunk való szeretetének kimutatására*. Augustinus nem akart egyebet, csak Istent megismerni, meg is ismerte Krisztusban, de ezt az ismeretet elvont gondolkodása ismét kiszorította; Luther nem ismer el más Istent, mint a kit megismert Krisztusban: »a megfeszített Krisztusban van az igazi theologia*, minden más Istenismeret az üres gőgtői elkapatott emberi értelemnek költeménye. A mit Augustinus akart, de újplatonikus elfogultsága miatt nem tudott: krisztusi theologiát, azt Luther a szentírás Krisztus képéhez való' hű ragaszkodással megteremtette. Fővezére a theologiához a nagy afrikai volt, a kit — bármennyi katholikus elemet tartott is meg a reformatio, bármennyire fordult Melanchton később a következetes augustinismus ellen (antipraedest., synergista) — az evangelikus egyház a mai napig több joggal mondhat a magáénak, mint a katholikus egyház, mely főleg arra tekintett, mit mondott az ő szentje és nem arra, mit akart, ily formán is a merev objectivismus részén állván. Az evang. polemikusok értékesítették is mindig az V. század kath. reformátorát, Flacius »az igazság tanúinak katalógusában* (1556) neki szentelte a legtöbb helyet és Chemnitz »a tridenti zsinat vizsgálatában* (1565) 800-nál többször idézi. És joggal. 12. A tridenti zsinat és káté. A jezsuiták (Bajus, Jansen, Quesnel). A Vatieanum. Igazi Augustinusféle dogmatika. Mert a Tridentinumban kezdődik a spirituális augustinismusnak a róm. egyház részéről való teljes megtagadása. A XVI. században az agustinismust, bárcsak az aquinoi Tamás által materializált alakban, még elég erős kath. párt képviselte, a tridenti zsinat (1545—1563) tehát óvatosan kerülte határozott elvetését, de Tamásnál inkább közeledett a pelagianismushoz: a megelőző kegyelem csak meghív az igehirdetés által és megvilágosít, de nem igazít meg, a megigazulást az ember, kinek szabad akaratát a csak viszonylag bűnnek mondható eredendő bűn gyöngítette, az együttműködő kegyelem segítségével munkálja, jó cselekedetei érdemek és elégtételek; a hitnek azon fogalmát, hogy az az Isten bűnbocsátó kegyelmében való bizodalom, a zsinat határozottan kárhoztatta. — A tridenti káté (1566) csak egy-két helyen enyhítette a semipelagianismust; a miért a jezsuiták kétségbe vonták tekintélyét. Ez új rendben támadt Augustinusnak legnagyobb ellensége, mely az egyház szentjét elég közvetlenül sújtatta átokkal. Bajus Mihály; löweni tanár az emberi akarat szolgaságát, teljes romlottságát, érdemek lehetetlenségét állító tételeit V. Pius 1567-ben elvetette. A XVII. században Jansen yperni püspöknek halála után megjelent >Augustinus* című munkája (1640) támasztott az uralkodó pelagianismus ellen mozgalmat, melyet a jezsuiták lassankint elnyomtak. Jansen könyvére, mely Augustinus tanát tisztán tartalmazta, a pápák egymás után átkot szórtak; midőn