Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-21 / 12. szám

takozott volna Augustinus, a kire pedig a scholastika, különösen Tamás, büszke volt. A nominalista theologusok, kiknek minden általános fogalom épen csak valóság nélküli fogalom volt, még jobban szétrombolták Augustinus rendszerét, mely a realismuson alapult. Az érdem, melynek föltételei egyre kevesebbek és könnyebbek, még inkább előtérbe tolakodott, a szentségek csak akkor nem hatnak, ha az élvező megveti, vagy határozottan hitetlen, hatnak mint opus operatum. És midőn a scholastika a kettős igazságnál megérkezett, akkor az üdvösségre elégségesnek látszott a puszta tekintélyhit ; az egyes ember föltétlenül meghajol a vallásos igazság előtt, melyet az egyház hirdet: ez az ember részéről elegendő, a többit végzik a szentségek. Pelagius is jobb augustinus volt, mint ezen nominalisták. 7. A scholastika mystikus eleme. Bernát. A német mystiknsok. Mégis volt a scholastikában oly elem, a mely eredeténél fogva nem egyházias: az újplatonikus-augustinusi mystika. Aquinoi Tamás nemcsak speculativ dogmatikus, hanem egyúttal contemplativ mystikus. A kettőt nem tartották összeférhetetlennek. Már Augustinus nemcsak a vallásnak, hanem a tudományos theologiának végső célját »Isten élvezetében* látta; a puszta tekintélyhittől föl kell emelkedni ahhoz, melyben magának az igazságnak hiszünk. Az Isten tökéletes ismerete pedig már Augustinusnál összefolyik az Isten közvetlen szemléletével, melyben a lélek a boldogság legmagasabb fokát éri el. Azonban a scholastika, mivel első sorban az értelmi tökéletességet kereste, a mystikus elemet nem tudta úgy kifejteni mint azok, a kik magát ezen elemet ragadták ki, mint benső vallásosságuk legtisztább kifejezőjét és éltetőjét. A XII. század mystikusai, élükön clairvauxi Bernát (f 1153), közvetlenül Augustinushoz csatlakoztak és azt vallották mit ő: »az atyát semmiképen sem ismerhetni meg, hanem ha tökéletesen szeretjük« Bernát maga »Augustinus redivivus« (Harnack); ennek iratait tanulmányozta és még nyelvében is a nagy lélekismerőt követte. A mystika tulajdonképen újplatonikus eredetű, keresztyén annyiban, hogy a kegyes szemlélődés a megváltás munkájára irányul. Azért keresztyén Augustinus myslikája és az Bernáté is. A szenvedő Krisztus az a vőlegény, a ki után a lélek mohón vágyódik, a kit a lélek ölelget és csókolgat, s a kit bírhatni a legfőbb boldogság, maga az üdvösség. »A Krisztusmystika hangjai, melyeket Augustinus csak habozva szólaltatott meg, elragadó dallammá olvadtak egybe.« (Harnack), Sőt Bernát, a keresztyén elemet még szorosabban fűzte a ínystikához mint Augustinus, mert ha ez a földön járt és szenvedett Krisztust tartotta is mintaképének, mégsem állította, mint Bernát, hogy épen ezen szenvedés teszi Krisztust istenivé. Mert Bernát is Jézushoz az emberhez tartotta magát, dacára az adoptianismus elítélésének, benne látta azon isteni szeretetnek zálogát, a mely minket megváltott. A megváltásnak Augustinus felfogásánál nagyobb méltányolása, hogy abban bűnbocsánatot nyerünk, és hálásabb szemlélete teszi Bernát mystikáját keresztyénibbé. De ő sem tudja legyőzni a pogány irányt: Krisztus mégis csak az út, ép úgy mint Augustinusnál és nem maga az élet: a történeti Krisztusért lángoló szeretet többé kevésbé mégis testi szeretet, a lelki Krisztushoz kell fölemelkedni, az emberi lélek legmagasabbra akkor emelkedett, midőn az idő és test korlátain felülálló Logos szemléletébe merül. Ezen a közvetlenség miatt egyházbon ló mozzanat dacára Bernát is csak oly hű fia, sőt vezérférfia egyházának, mint Augustinus. Az a pont, melyen a sacramentalis egyház és a mystika egybekapcsolódik, az askesis, vagv egyházias nevén a bűnbánat. És jó katholikusok a német mvstikusok is a 14. és 15. században, Eckehart, Suso Henrik. Tauler János, a Német Theologia és az Imitatio Christi szerzői, a kik részint közvetlenül Augustinus befolyása alatt írtak (különösen az Imitatio), részint Bernát hatása alatt. Ez a német mystika, a mennyiben a történeti Krisztust Bernáténál kisebb figyelemben részesíti, közelebb áll Augustinushoz, az egyházbont.ó elem erősebb benne, de ezt mint ilyent nem érvényesíti; a cselekedetek igazsága ellen még valahogyan reagál, a dogmák közül csak a gyakorlati vallásosság építő érdekében felhasználhatókat választja ki, de a többieket nem bántja. A mystikusok a XV. században nagyrészt a koldusrendekből kerültek és nékik az egyház csakolv sérthetetlen szent nagyság volt, mint a hivatásos scholastikusoknak. 8. Augustinus és a curialismus. Mindkettő, a mystika és a scholastika, lényegileg Augustinus egyházfogalmát ismételte, még akkor is, midőn az egyházi kormányzásban és ennek tudományában, az egyházjogtanban, a pápás igények már érvényesültek. A dogmatika e pontban szintén a már meglévőt szentesítette, azon elmélettel, melyet curialismusnak nevezünk. Igaz ugyan, hogy a középkoron át a hierarchikus egyház nem külön hitcikkely és csak a Tridentinum után foglalkozik e kérdéssel a hittan: de Augustinus spirituális egyházfogalmának és a hamisításokkal megalapított kánonjogi elméletnek kibékítésére már Aquinoi Tamás törekedett. Mint Augustinus nem juthatott egységes egyházfogalomra, mert más egyházat talált a valóságban és más kivánt praedestinatiója: úgy Tamás sem tudta a hierarchikus egyházat fogalmilag a "kiválasztottak egységével« összhangzatba hozni, szorosabban fűzte ugyan össze a kettőt azon határozott tannal, hogy a praedestinaló kegyelem csakis az egyházban működik, de ennek hierarchikus jelzőjét már csak úgy csempészhette be. Dogmatikailag a hierarchia új volt; a jog már korán kifejtette, benső következetességgel pápás hierarchiává. S a 14. században Augustinus Triumpbus és Alvarus Pelagius azt hirdették, hogy a pápai hatalom kiterjed az egész világ összes ügyeire, hogy a pápát nem ugyan személye, de hivatala szerint mint »Urunkat Istenünket« kell imádni; VIII. Bonifacius pedig ugyanekkor (1302. Unam sanctam) bullában proklamálta azon legelőször épen Tamásnál előforduló tételt, hogy >a római pápa iránt való engedelmesség az üdvösségre szükséges.« Természetesen távol van, hogy a curialismust ezen végső következményében Augustinus hatására lehetne visszavezetni, sőt a középkor ellenzéki pártjai ép az ő egyházfogalmának alapjáról intézik támadásaikat: mégis az átmenet Augustinusról a pápás egyházfogalomra eléggé átlátszó s a curialismus csirái oly mértékben, mint általában a 4—5 század egyházában, megvannak Augustinusban is. Ha az egyes hivő üdvössége tekintetében a szentségi egyháztól függ, ha az objective ható szentségek a személyes méltóságtól független szentségü papság kezeiben vannak: akkor az egyház tulajdonképen a papság és laikusok nem kellenek okvetlenül, mert a pap;-ág a szenteknek közössége, melynek a laikus világ csak munkatárgya. Hozzávévén azon nyilatkozatokat, melyekben Augustinus az apostoli székeknek mint az igaz tan és egyházi egység biztosítékainak tekintélye mellett szólt: természetes, hogy a nyugtalan, kivált a teljes szétválás után, a római szék volt kizárólagosan e tekintélynek birtokában. Az egyházi egységre való törekvés