Protestáns egyházi és iskolai lapok – 38. évfolyam – 1895.

1895-03-07 / 10. szám

tatásában* (de catech. rud.) letett elveket ismerteti. Az egyházi szónoklat története nem mellőzheti őt, kinek be­szédeit mintaképeknek tekintették a reformatióig, Nagy Gergely sokszor másolta és Luther is legjobban szerette, a ki elsőnek írt szónoklattant (de doctr. chr.). Az egyházi életnek történetírója nem hallgathatja el azt, a ki a szer­zetességet nyugaton végkép meghonosította, püspöki szék­helyén a papokat is közös életre kötelezte, melyet a közös vagyonból tartottak fenn, a kinek irataiból a kanonikus élet szabályzatát összeállították, a ki egy részt megerősí­tette a szerzetesek cselekedeti igazságát, askésisét, szentek tiszteletét, másrészt igaz élő vallásosságot vitt be a ko­lostorokba, a ki a népnek s a klérusnak teljes elkülöní­tését előkészítette. A vallásos közszellem, az egyház gya­korlati élete lassanként átalakult az ő szellemének hatása alatt, részint engedve ennek, részint ellentállva. Mindezen átalakulások Augustinus tanának, dogmatikai nézeteinek hatásai. Azért joggal tették meg a theologusok patronu­sának. 2. Theologiai befolyásának áttekintése. Ha Augustinusnak az egyházi tan fejlesztésére gya­korolt befolyását méltányoljuk, nem szabad felednünk, hogy egy christologiai és egy háromsági tanon kívül vala­mely symbolumba foglalt dogma alkotására közvetlenül nem folyt be. A chalcedoni zsinat óta új dogmákat nem hoztak, a zsinatok megelégedtek azzal, hogy az eretnek­tant visszautasították, de tételes újat nem állítottak fel. A középkoron át Tridentinumig dogma csak a symbolumok­ban foglalt tan. Augustinus ezekbe szorította volt rend­szerét, melyet a középkorra hagyott. S a XV. századig a theologia lényegileg ebből táplálkozott. Augustinus után a theol. munkásság csak a mester tanainak ismétlésére szorítkozott, melyeket azon deprimált alakban ismert meg, a hogyan Nagy Gergely elsajátította. Az Augustinust lassan­kint kiszorította a semi pelagianismus, a scholastika még inkább materializálta amazt. A mystikusok azonban Ger­gelyen túl az eredeti augustinismushoz visszatérvén, ennek újplatonikus és Pál-féle vallásosságán nevelődnek; a pápák időközben az isteni államot akarják megvalósítani a föl­dön: még előbb a karoling korszak tudósai Augustinus alapján törekednek reformra, reá hivatkoznak a reformátió előkészítői; az egyháztól távolabb álló renaissance Augus­tinuson kezdve és mégis egy lépéssel túlmenve kifejti azt, mit Augustinus akart, de nem tudott, egyúttal kényszeríti a katholikus egyházat a Tridentinumra. a mely óta a pápás egyház a semipelagianismus vagy tiszta pelagianismus javára határozottan megtagadja szentjének tanát, habár nevét ma is magának igényli. 3. Augustinus és a görög egyház: a chalcedoni zsinat; filioque. Augustinus legkevesebb befolyást a görög egyházra gyakorolt. Mielőtt még a két fél elvált volna, ő egybe­foglalta a keletiek tudományát, az újplatonikus philosophiát és ennek befolyása alatt keletkezett theologiát; és míg a latin egyház, habár csak századok muiva, élénk munkásságát főleg az Augustinus biztosította anyagnak köszönhette, a keleti szinte végkép megdermedt. Nem is igen érthette volna meg a nagy theologust, a ki első sorban nem a tudás­ban és megismerésben kereste a vallást. Annál különö­sebb, hogy ez az egyház Augustinusnak oly tanát, melyre őt főleg benső vallásossága bírta, elfogadta, ellenben azt, mely a speculatio következetességéből folyt, nem tanította és később határozottan visszautasította. Amaz a Krisztus két természetére, emez a Lélek kiindulására vonatkozik. Leónak Flaviushoz intézett azon levele, a melynek alapján a chalcedoni zsinat azt határozta, hogy Krisztus­ban a két természet vegvítetlenül s változatlanul, elkülö­nületlenül és el választat lanul egy személyben együtt van, lényegileg Augustinus tanát ismétli, sőt Ambrosius és Augustinussal több helyen szó szerint megegyezik. Az utóbbi Krisztusban főleg az embert akarta a hivő szá­mára biztosítani, a miben segítségére volt újplatonikus istenfogalma. Ugyanő, hogy a subordinatio utolsó elemét a trinitásból kiküszöbölje, következetesen azt tanította, hogy a Lélek az Atyából és Fiúból (filioque) indul ki. E filioque toldalékot a toledói zsinat (589), valószinűleg az arianus nvugoti gótokkal szemben, fölvette a konstanti­nápolyi hitvallásba, Nagy Károly parancsára a frankok is elismerték, Róma, bár a tant mindig elfogadta, csak a IX. század második felében vette föl symbolumába. Ha igaza van Photiusnak, hogy e Lélektan mint manichaeus eretnekség a görög egyházat elkülöníti a latintól, a mint­hogy a görögök a legújabb időkig heveskednek a filioque ellen: akkor Augustinus egyik főoka a különválásnak. Tényleg az, de nem dogmatikájának ezen egy részlete miatt, hanem egész theologiája miatt, a melyről az egy­ház keleti fele már nem vett tudomást. Ellenben nyugaton a következő ezer évben a theo­logia Augustinusból élt. Új elemet, olyant, melyet legalább csirájában nem talált volna nála, nem mutathat föl: a régi tárgyakat ismételte ugyanazon vagy más szavakkal, ugyanazon kérdéseket fejtegette. Ennek következménye volt, hogy az Augustinusban együtt levő elemek szétváltak több irányban. 4. A közönséges egyházias irány. Lerinumi Vince. Orangesi zsinat. Nagy Gergely, a következő századok tekintélye. Az elsőt a közönséges egyházias iránynak nevez­hetnők. mert azon elemeket ragadta ki és fejtette tovább, a melyekkel Augustinus kora egyháziasságának adózott, s a melyek végül elfojtották sajátos tanát az ellenállha­tatlan kegyelemről és praedestinatióról. Ez az irány hozta létre a római theologiát, a melynek fejlődése a mi nap­jainkban a Vaticanumban fejeződött be. Gyökerei vissza­nyúlnak Augustinus koráig, és jellemző, hogy ugyanazon lerinumi Vince (+ 450), a ki Augustinus kegyelmi tana ellen harcol, tőle veszi át a hagyomány megállapításának legtöbb szabályát (Commonitorium pro cath. fidei anti­quitate et universitate etc.). Az efezusi zsinat (431) el­ítélte Pelagius hiveit, de rendszere újra föltámadt a scho­lastikában. Az egyház maga sohasem fogadta el őszintén az augustinismust: a semipelagianusokkal szemben, a kik a praedestinatión, az emberi akarat szolgaságán ütköztek meg, de elismerték a kegyelemnek a szabad akarat mel­lett való szükségességét, az orangesi zsinat (529) a meg­előző kegyelmet föltétlenül szükségesnek mondja ugyan az eredendő bűn miatt, de hallgatott a praedestinatióról és az ellenállhatatlan kegyelemről, sőt a kegyelmet főleg a szentségekbe helyezte, nevezetesen a keresztségbe; a semipelagianismust elvetette ugyan, de ajtót nyitott az érdemeknek s a kegyelem külső működésének. Még inkább megerősítette az egyházat ezen irányban Nagy Gergely, a ki az augustinismusnak jóformán csak terminológiáját tartotta meg, a nélkül, hogy azt megértette volna. Erre egyébként nem volt képes, mert épen nem rokon lélek. Augustinus tanát egészben és részeiben is­métli, de minden közvetítés nélkül melléje állítja saját semipelagianus, részben pelagianus tanát. Az akarat sza­badsága nem veszett el, a bűneset csak megsértette; a kegyelemnek, hogy működhessék, szüksége van az akarat

Next

/
Oldalképek
Tartalom