Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-07 / 10. szám

tatásában* (de catech. rud.) letett elveket ismerteti. Az egyházi szónoklat története nem mellőzheti őt, kinek beszédeit mintaképeknek tekintették a reformatióig, Nagy Gergely sokszor másolta és Luther is legjobban szerette, a ki elsőnek írt szónoklattant (de doctr. chr.). Az egyházi életnek történetírója nem hallgathatja el azt, a ki a szerzetességet nyugaton végkép meghonosította, püspöki székhelyén a papokat is közös életre kötelezte, melyet a közös vagyonból tartottak fenn, a kinek irataiból a kanonikus élet szabályzatát összeállították, a ki egy részt megerősítette a szerzetesek cselekedeti igazságát, askésisét, szentek tiszteletét, másrészt igaz élő vallásosságot vitt be a kolostorokba, a ki a népnek s a klérusnak teljes elkülönítését előkészítette. A vallásos közszellem, az egyház gyakorlati élete lassanként átalakult az ő szellemének hatása alatt, részint engedve ennek, részint ellentállva. Mindezen átalakulások Augustinus tanának, dogmatikai nézeteinek hatásai. Azért joggal tették meg a theologusok patronusának. 2. Theologiai befolyásának áttekintése. Ha Augustinusnak az egyházi tan fejlesztésére gyakorolt befolyását méltányoljuk, nem szabad felednünk, hogy egy christologiai és egy háromsági tanon kívül valamely symbolumba foglalt dogma alkotására közvetlenül nem folyt be. A chalcedoni zsinat óta új dogmákat nem hoztak, a zsinatok megelégedtek azzal, hogy az eretnektant visszautasították, de tételes újat nem állítottak fel. A középkoron át Tridentinumig dogma csak a symbolumokban foglalt tan. Augustinus ezekbe szorította volt rendszerét, melyet a középkorra hagyott. S a XV. századig a theologia lényegileg ebből táplálkozott. Augustinus után a theol. munkásság csak a mester tanainak ismétlésére szorítkozott, melyeket azon deprimált alakban ismert meg, a hogyan Nagy Gergely elsajátította. Az Augustinust lassankint kiszorította a semi pelagianismus, a scholastika még inkább materializálta amazt. A mystikusok azonban Gergelyen túl az eredeti augustinismushoz visszatérvén, ennek újplatonikus és Pál-féle vallásosságán nevelődnek; a pápák időközben az isteni államot akarják megvalósítani a földön: még előbb a karoling korszak tudósai Augustinus alapján törekednek reformra, reá hivatkoznak a reformátió előkészítői; az egyháztól távolabb álló renaissance Augustinuson kezdve és mégis egy lépéssel túlmenve kifejti azt, mit Augustinus akart, de nem tudott, egyúttal kényszeríti a katholikus egyházat a Tridentinumra. a mely óta a pápás egyház a semipelagianismus vagy tiszta pelagianismus javára határozottan megtagadja szentjének tanát, habár nevét ma is magának igényli. 3. Augustinus és a görög egyház: a chalcedoni zsinat; filioque. Augustinus legkevesebb befolyást a görög egyházra gyakorolt. Mielőtt még a két fél elvált volna, ő egybefoglalta a keletiek tudományát, az újplatonikus philosophiát és ennek befolyása alatt keletkezett theologiát; és míg a latin egyház, habár csak századok muiva, élénk munkásságát főleg az Augustinus biztosította anyagnak köszönhette, a keleti szinte végkép megdermedt. Nem is igen érthette volna meg a nagy theologust, a ki első sorban nem a tudásban és megismerésben kereste a vallást. Annál különösebb, hogy ez az egyház Augustinusnak oly tanát, melyre őt főleg benső vallásossága bírta, elfogadta, ellenben azt, mely a speculatio következetességéből folyt, nem tanította és később határozottan visszautasította. Amaz a Krisztus két természetére, emez a Lélek kiindulására vonatkozik. Leónak Flaviushoz intézett azon levele, a melynek alapján a chalcedoni zsinat azt határozta, hogy Krisztusban a két természet vegvítetlenül s változatlanul, elkülönületlenül és el választat lanul egy személyben együtt van, lényegileg Augustinus tanát ismétli, sőt Ambrosius és Augustinussal több helyen szó szerint megegyezik. Az utóbbi Krisztusban főleg az embert akarta a hivő számára biztosítani, a miben segítségére volt újplatonikus istenfogalma. Ugyanő, hogy a subordinatio utolsó elemét a trinitásból kiküszöbölje, következetesen azt tanította, hogy a Lélek az Atyából és Fiúból (filioque) indul ki. E filioque toldalékot a toledói zsinat (589), valószinűleg az arianus nvugoti gótokkal szemben, fölvette a konstantinápolyi hitvallásba, Nagy Károly parancsára a frankok is elismerték, Róma, bár a tant mindig elfogadta, csak a IX. század második felében vette föl symbolumába. Ha igaza van Photiusnak, hogy e Lélektan mint manichaeus eretnekség a görög egyházat elkülöníti a latintól, a minthogy a görögök a legújabb időkig heveskednek a filioque ellen: akkor Augustinus egyik főoka a különválásnak. Tényleg az, de nem dogmatikájának ezen egy részlete miatt, hanem egész theologiája miatt, a melyről az egyház keleti fele már nem vett tudomást. Ellenben nyugaton a következő ezer évben a theologia Augustinusból élt. Új elemet, olyant, melyet legalább csirájában nem talált volna nála, nem mutathat föl: a régi tárgyakat ismételte ugyanazon vagy más szavakkal, ugyanazon kérdéseket fejtegette. Ennek következménye volt, hogy az Augustinusban együtt levő elemek szétváltak több irányban. 4. A közönséges egyházias irány. Lerinumi Vince. Orangesi zsinat. Nagy Gergely, a következő századok tekintélye. Az elsőt a közönséges egyházias iránynak nevezhetnők. mert azon elemeket ragadta ki és fejtette tovább, a melyekkel Augustinus kora egyháziasságának adózott, s a melyek végül elfojtották sajátos tanát az ellenállhatatlan kegyelemről és praedestinatióról. Ez az irány hozta létre a római theologiát, a melynek fejlődése a mi napjainkban a Vaticanumban fejeződött be. Gyökerei visszanyúlnak Augustinus koráig, és jellemző, hogy ugyanazon lerinumi Vince (+ 450), a ki Augustinus kegyelmi tana ellen harcol, tőle veszi át a hagyomány megállapításának legtöbb szabályát (Commonitorium pro cath. fidei antiquitate et universitate etc.). Az efezusi zsinat (431) elítélte Pelagius hiveit, de rendszere újra föltámadt a scholastikában. Az egyház maga sohasem fogadta el őszintén az augustinismust: a semipelagianusokkal szemben, a kik a praedestinatión, az emberi akarat szolgaságán ütköztek meg, de elismerték a kegyelemnek a szabad akarat mellett való szükségességét, az orangesi zsinat (529) a megelőző kegyelmet föltétlenül szükségesnek mondja ugyan az eredendő bűn miatt, de hallgatott a praedestinatióról és az ellenállhatatlan kegyelemről, sőt a kegyelmet főleg a szentségekbe helyezte, nevezetesen a keresztségbe; a semipelagianismust elvetette ugyan, de ajtót nyitott az érdemeknek s a kegyelem külső működésének. Még inkább megerősítette az egyházat ezen irányban Nagy Gergely, a ki az augustinismusnak jóformán csak terminológiáját tartotta meg, a nélkül, hogy azt megértette volna. Erre egyébként nem volt képes, mert épen nem rokon lélek. Augustinus tanát egészben és részeiben ismétli, de minden közvetítés nélkül melléje állítja saját semipelagianus, részben pelagianus tanát. Az akarat szabadsága nem veszett el, a bűneset csak megsértette; a kegyelemnek, hogy működhessék, szüksége van az akarat