Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-07 / 10. szám

közreműködésére (Augustinusnál megfordítva): a praedestinatio nem egyéb, mint praescientia. a kegyelem határozottan csakis a szentségekben működik, az egyház tehát föltétlenül szükséges üdvintézmény; az úrvacsora Krisztus áldozatának ismétlése (a mise fényes szertartássá válik), a mely földi bajok ellen is jó szer; a keresztség eltörli az eredendő bűn reatusát, az eredendő bűnből keletkező bűnökért eleget kell tenni jó cselekedetekkel és bűnbánattal, közbenjárók segítségéhez fordulni, angyalokhoz, szentekhez, a kiknek hatalma, úgy mint az egyházé, tisztító tűzben levő lelkekre is kihat. Mindezen büntörlő eszközökre annál inkább volt szükség, mennél inkább tűnt föl az Isten mint kikutathatlan akaratú szigorú biró. Az önkényt ismerte e kor Isten legfőbb tulajdonságának, pusztán ez volt Augustinus praedestinatiói tanának közvetlen hatása; minél bizonytalanabb Isten akarata, annál inkább kell magát az egyház útján biztosítani. Szóval mindazon elemek, melyek Augustinus rendszerében háttérbe szorultak volt, most ismét előkerülnek, annak sajátosságából csak annyi marad meg, hogy Gergely is Krisztus evangéliumi alakjához fűzi személyes vallásosságát és Isten igéjének a szentségek dacára is nagy erőt tulajdonít. Mégis csak »a szó Gergely szava, de a kezek Augustinus kezei«. Augustinus fenkölt gondolatai ügyes számítóban, eget kérő lelke szűkkeblű szerzetesben, Isten után vágyódó szive szigorú s babonás egyházi fejedelemben; ilyen volt Gergely. És vagy 500 esztendeig ő volt az egyház elismert tekintélye: »az utókor Augustinus egyházi ruháját örökölte, nem szellemét(Loofs). A semipelagianismus még inkább beleburkolózott e ruhába, melyet oly szentnek tartottak, hogy viselőjének nevét még akkor sem említették, mikor egy-egy tanát határozottan elítélték. Egyébként, hogy mennyire nem hatoltak az ellentétek lényegébe, mutatja azon körülmény, hogy Pelagiusnak egy iratát (libellus fidei ad Innoc.), az egész középkoron át mint Hieronvmus, illetőleg Augustinus munkáját ismerték s a frank egyház hitvallásának fogadta el. A theol. munkásság arra szorítkozott, hogy Augustinus irataiból kiszakított helyekkel bizonyították az egyes hittani tételeket és azért bátran állíthatták melléje, sőt föléje Gergelyt. A kik az eredeti Augustinusra támaszkodva nem közönséges egyházias irányban fejlesztették vagy újították fel egyes tanait, azokat elnémította az egyház. így szenvedett az augustinismus egymásután vereséget az adoptianus, a praedestinatiói és úrvacsorai kérdésekben. Sopron. Jausz Vilmos, theol. tanár. KÖNYVISMERTETÉS. Szegedi Kis István élete s a Tisza-Duna mellékeinek reformációja. Irta Földváry László, váchartyáni ev. ref. lelkész. Budapest. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. IV + 226 lap. Szegedi Kis István arcképével. Ára 2 frt. Megszoktuk Szegedi Kis Istvánt a legtudósabb magyar reformátornak tartani. Igaz, hogy két főműve öt-öt kiadásban terjedt el s általános elismerésben részesült a külföldi tudósok részéről; az is igaz, hogy nem kisebb ember, mint Béza Tódor oly magasztalólag nyilatkozott róla, hogy ő nem tanítója vagy segítője, hanem csak tanítványa lehet Szegedinek, mindazáltal hányatott életének változatos folyamát mindeddig jóformán csak Skaricának nagy odaadással, de kevesebb pontossággal és kritikával írott életrajzából ismerhettük; irodalmi munkásságának tüzetes ismertetésére és méltatására pedig eddig még senki sem vállalkozott; nem is szólva arról, hogy többi író-reformátoraink munkássága sincsen alaposan ismertetve és méltatva. így sok tekintetben csak előlegezve van Szegedinek az a magas kitüntetés, melyet azonban bizonyára a legméltóbban meg fog tarthatni akkor is, midőn a kellő előmunkálatok lehetővé teszik reformátoraink irodalmi érdemeinek és tudományos értékének ismertetését és egybehasonlítását. Földváry most megjelent monográfiája a két kívánalom közül csupán az egyiket elégíti ki. Megösmerteti velünk a nagy Szegedi életét, oly alapossággal és részletességgel, a mint az a jelen körülmények közt lehető; irodalmi működésének és tudományos értékének bővebb ösmertetésébe és méltatásába azonban nem bocsátkozik. Távol van tőlem, hogy ezt hiányul róvjam fel a kiváló szorgalommal, s azt is mondhatnám: nagy nehézségek közt és nagy áldozatokkal munkálkodó jeles szerzőnek. Tudom, látom, hogy csak Szegedi életrajzának megírásához is évek során át kellett gyűjtenie az adatokat, melyeknek egybevetése, megbirálása és feldolgozása szintén nem hetek vagy hónapok, hanem évek munkájába került.. Szegedi irodalmi működésének méltatása pedig megint legalább is annyi időt és fáradságot igényelne, mint a mennyivel életrajza létrejöhetett. A kezünk alatti munka azonban nemcsak Szegedi életfolyamát tárja elénk, hanem, mint a címen is ki van tüntetve, a Tisza-Duna-melléki reformáció történetét is. A kettős tárgy, igaz, a munka egységének rovására van; de e szerkezeti hibát könnyen megbocsáthatjuk azon sok új adatért, melyeket szerző a második tárgyra nézve egybegyűjtött és napvilágra hozott. Egyháztörténelmi irodalmunk jelen állásában különben is alig kívánhatunk a szerzőktől művészileg megalkotott életrajzokat vagy essay-szerű műremekeket. Még mindig az anyag felkutatása, egybehordása és megbirálása a fő feladatunk. Igaz, ma is lehet alkotni egy-egy teljes képet, de ebben a pozitív adatok hiányát sok helyen az író találgatása, sőt fantaziája fogja szükségkép pótolni; minek következtében előttünk lesz egy szép, sőt elragadó kép, a mely azonban sok részletében nem hű, nem igaz. Földváry a gyűjtés, bírálás és részletezés embere; a legnagyobb lelkiismeretességgel felkutat és illeszt minden oly adatot, a mit csak legtávolabbról is tárgya hoz tartozónak vél, de nem műalkotó. Ritka ember az, kiben e kettő egyesül. Én azért az ő kétségtelen érdemét abban látom, hogy a legminuciózusabb részletekig menő adatgyűjtés s az ezzel legtöbb helyen együtt járó bírálat alapján oly teljességben állítja elénk Szegedi Kis István életét s a Tisza-Dunamellék reformációjának történetét, a mint azok eddig egyáltalában nem állottak előttünk s ezért munkáját határozottan nyereségnek tartom. Hogy pár helyen nem egészen odatartozó dolgokra is kiterjeszkedik, minélfogva néhol terjengőssé válik; hogy