Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-07 / 10. szám

Horvátországban is visszavonatott. Pedig épen ellenkezőleg áll a dolog; a pátens ott nemcsak hogy nem vonatott vissza, hanem valóságos törvényerejűnek nyilváníttatott ki ő felsége által, a ki épen ezért nem tartotta szükségesnek szentesíteni a fenti országgyűlési javaslatokat. A horvát kormány ma is törvénynek tekinti az 1859-iki pátenst; s egyáltalában nem kell csodálkozni azon, hogy a horvát protestánsok is ahhoz ragaszkodnak, jólehet ezen helyzetükben egyházuk érdekében továbbra is fel akarják tartani a magyarhoni testvéreikkel való összeköttetéseiket. Ezt tanúsították 1867-ben is, mikor a horvát kormány a végből hívta össze küldötteiket Zágrábba, hogy ott egyházkormányzati ügyeiket a pátens értelmében szervezzék. A hívásra megjelentek ugyan, de ott határozottan kijelentették, hogy addig nem határoznak semmit, míg erre vonatkozólag a magyarhoni törvényes főhatóságuktól kellő utasítást nern kapnak. Az utasítás még meg sem érkezett, mikor időközben a budapesti országgyűlés véglegesen rendezte Horvátország viszonyát az anyaországhoz. Megalkottatott az 1868-ik évi XXX. t.-cikk, hogy •miként, annak fejtegetése nem tartozik a jelen tanulmány keretébe. Elég az hozzá, hogy ennek a törvénycikknek 48-dik §-a világosan kimondja, hogy a »külön territóriummal bíró« Horvát-Szlavon- és Dalmátországok önkormányzati joga kiterjed azon országok beligazgatási, vallási és közoktatási ügyeire; kimondja az 56. és 57. §-okban, hogy azon országokban a kormányzat közegeinek hivatalos nyelve a horvát, kimondja végre azt is, hogy ezen egyezménynyel ellenkező minden régibb törvények »megszűnnek érvényesek lenni*. Ki ne érezné, hogy ezen törvény egészen új közjogi állapotot teremtett az ev. gyülekezetek számára is! De azért csalódnék, a ki azt hinné, hogy ezzel tisztábbá lön a horvát-szlavon ev. gyülekezetek helyzete és a magyarhoni anyaegyházhoz való viszonya. Mikor a törvényhozás egyfelől kimondja, hogy Horvát-Szlavon- és Dalmátország »külön territóriummal bíró politikai nemzet«, (59. §.) s mint ilyen saját autonómiával bír; mikor másfelől kimondja, hogy ezen autonom joga kiterjed a vallási és közoktatási ügyekre is: ugyanakkor nem intézkedik arról, hogy a vallási és közigazgatás határai összhangzásba hozassanak Magyarország határaival. A pécsi kath. püspöknek hatásköre kiterjed Horvát-Szlavonország egyes részeire; és a zágrábi érsek hatósága viszont kiterjed a szorosabb értelemben vett Magyarország alsó vidékére is. Sőt birtokainak legértékesebb része Magyarország területén van. Ugyanilyen szabályozatlan viszony maradt fel a magyarhoni és horvát-szlavon mindkét felekezetű protestáns egyházak között is. Senki sem vetette fel azt az önkényt felmerülő kérdést, hogy mivel az 1868. XXX. t.-c. értelmében a horvát-szlavon prot. egyházak vallási és közoktatási ügyekben ezentúl a horvát minisztérium hatósága alá fognak tartozni: minő jogi viszony álljon fel közöttük és eddigi magyarhoni egyházi főhatóságaik között, melyek pedig a magyar kormány hatósága alá tartoznak? És mivel a gyakorlati élet csakhamar feltüntette e hiányt, nézetem szerint a magyarhoni ev. főhatóságoknak azonnal gondoskodniok kellett volna a felmerült nehézségek okainak törvényes megszüntetéséről. Hogy miért nem tették, ezúttal ne kutassuk. A bekövetkezett események hamar bebizonyították, hogy az úgynevezett »kényes kérdések* kikerülése mindig megboszulja magát. Nézzük csak mi történt az 1868. XXX. t.-c. életbeléptetése óta. Zsilinszky Mihály, békési esperességi felügyelő. A papság társadalmi műveltsége.* I. Ha az ember hazánkban sokfelé utaztában különböző társaságokban megfordul, több ízben hallani fogja sok protestáns pap, különösen igen sok református pap ellen azt a kifogást, hogy nincs kellő társadalmi mttveltségök, hiányzik legtöbbnél a finom megjelenés és társalgási modor; itt-ott még saját világi uraink is hangoztatják ezt a panaszt; s állítólag azért nem igen részesül a protestáns papság a különféle felekezetű honoratioroktól és lakosoktól az őt megillető tiszteletben. Míg ellenben a r. kath. papok, mert társadalmilag műveltebbek, a fellépésben, társalgásban finomabbak, viseletben és ruházatban csinosabbak, sokszor még a protestáns honoratiorok által is nagyobb mérvű tiszteletben részesülnek. Én Bácskában egy igen vegyes felekezetű vidéken lakom, a melyben római kath., gör. egyesült, gör. nem egyesült, ágostai és református papok vegyesen laknak s működnek; s történetesen minden felekezetből több papot ismerek; de többféle felekezetű lelkészt is széles Magyarországon. S az én tapasztalatom a hazai többféle felekezetű papok felől az, hogy társadalmi műveltség tekintetében hazánkban legelői a római kath. papok állanak; habár ezek között is vannak kivételek, de a kivétel kevés. Sokszor gondolkoztam már a felől, mi lehet az oka annak, hogy a római kath. papok a hazai papok között társadalmilag a legműveltebbek ? Hisz tudtommal az úgynevezett kispapok Kalocsán, Temesvárott s másutt szintúgy bezárt falak között nőnek fel, mint hajdanában Debrecenben és Patakon az egykori togátusok; s a mostani római kath. papnövendékek is, míg káplánokká nem lesznek, uri társaságokban csak ritkán fordulnak meg. Nézetem szerint a római katholikusoknál a theol. tanárok választásánál a főpapság valószínűleg nagyon néz a képező tanár társadalmi műveltségére is, s ily társadalmilag művelt tanárok vezetése alatt, a római kath. papnövendékek rendesen ily társadalmi műveltségre, jó modorra, csinos megjelenésre s finom társalgásra neveltetnek. Azután, a mint én tudom, minden római kath. szemináriumban extra egy oly tanári rangban lévő egyéniség is van alkalmazva, a kinek hivatása a szeminaristáknak mindennap este lefekvésök előtt félórán át az illemtanból előadást tartani; s ez által nagy mérvben mozdíttatik elő a papnövendékeknek műveltsége. Ezt nekem nem régen egy tekintélyes újvidéki világi űr is mondá, a ki egykor a temesvári * Jó intencióval, több helyes észrevétellel, bár néhol sajátos naivitással és kicsinyes szempontból tárgyalja a felvett fontos kérdést. De nem árt ily dolgokat szellőztetni. Azért adta ki a Szerk.