Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-03 / 1. szám

hetünk, és megfontolván mindeneket, nem találjuk jónak, hogy tovább ezen az úton passus tétetődjék. s ahhoz képest nagyságodat bizodalmasan kérjük, hogy a mi nevünkkel vagy közönséges névvel, megegyezésünk nélkül sem írás, sem más declaratio ne tétessék. Mely declaratiónkat valamint mi a legtisztább keresztyéni indulatbul teszszük s jelenteni kívánjuk: úgy nagyságodnak is azt nz aequanimitássát reményijük, hogy minden jóra méltóztatik magyarázni; minden tisztelettel maradván méltósáságos Gralis úrnak nagyságodnak igaz köteles szolgái és az Úrban attyafiai, a Tiszántúl való superintendentiának külső és belső elöljárói. Debrecen die 28. novembris 1775. Közli: Földvári László. NEKROLOG. Szakács Mózes. 1828—1894. A holtak emlékét akkor tiszteljük legméltóbban, ha példájokat követjük — mondja a költő. Ilyen kegyelettel kívánom felújítani Szakács Mózes áldott emlékét, ki a mult évi október 13-án Sz.-Udvarhelytt hunyta be szemeit. Bethfalván (Udvarhelymegyében) született 1828-ban, törzsgyökeres székely családból. A székely fajnak szívósságát, élénk, eredeti, könnyen reagáló temperamentumát, természetes képességeit, mint jellemének éles vonásait, híven megőrizte egész életében. E jellemvonásainak kifejtésére, nemesítésére legelső és legnagyobb hatással a sz.-udvarhelyi ref. kollégium volt, a melyben tanulói pályáját 1836-ban megkezdé. s 1852-ben (a szabadságharc ideje alatti megszakítással, a mikor a könyvek mellől az ágyúk mellé állott) kitűnő eredménynyel be is végzé. Majd, mint már papjelölt, tanult még az akkor Kolozsvártt működő theol. akadémián, valamint a pesti theol. akadémián is; azután mint tanító a sz.-udvarhelyi, kolozsvári és s.-szentgyörgvi iskolákban szolgált, s az 1863/64-ik évben régi vágya teljesült, midőn a berlini egyetem hallgatója lehetett. Innen hazajőve, először a budapesti ref. főgimnázium hívta meg segéd majd rendes tanárnak, s itt működött egész 1871. szeptemberéig, mikor visszakerült az ő kedves almamateréhez, a sz. udvarhelyi ref. kollégiumhoz, a hol az egyházi főtanács meghívása folytán a klasszika-literatúrai tanszéket foglalta el. Itt élte le, ez állás hű betöltésén munkabíró kora javarészét, szinte egy negyed századon át, egész haláláig. Munkás erejét, lelkesedését annak az intézetnek virágoztatására szentelte, a mely őt felnövelte, az életnek átadta s a mely e korban nálánál hívebb, hálásabb tanítványt nem bocsátott ki falai közül. Ez intézet szellemének, miszsziójának, újabbkori kiizködéseinek, nehéz vívódások között történő fejlődésének, s mindezekben a munkás, az igazság erejével mindennap előretörő, a nemes idealizmussal és komoly erkölcsi tartalommal gazdag kálvinizmusnak élő, mozgó megszemélyesítője volt Szakács Mózes. Huszonhárom év alatt szivének minden vágya, lelkének minden aggodalma, reménye össze volt forrva a sz.-udvarhelyi ref. kollégium sorsával. Gyermeki ragaszkodással, de elfogulatlan szemmel tekintett annak múltjára, féltő gonddal őrizte jelenét és aggódó lélekkel kutatta borongós jövőjét. S ha egyéb nem bizonyítaná, már csak ez is ékesszóló bizonyság volna komoly, lelkes hazafisága mellett. Hogyan ? Csak úgy, hogy mint a napnak fényözöne, világosítá be lelkét az a nagy alapigazság, hogv a magyar nemzetnek, mint munkás, szabad és modern nemzetnek lételét, jövőjét, a nemzeti kulturának azok a kincsei biztosítják, a melyeknek születésétől kezdve a magyar protestantizmus leghűbb ápoló dajkája, őrizője volt a maga szellemében, szervezetében és intézményeiben. E hivatást képviseli szerinte az anyaszentegyháznak minden temploma, minden iskolája; ez a feladat teszi megszentelt belylyé a legutolsó népiskolát is, mennyivel inkább hát egy életképes gimnáziumot, a mely épen a nemzetiségi hullámverések szélső gyűrűjében, a felekezeti ellentéteknek pedig közepette, a magyar nemzeti kulturának oly fontos őrhelyén, mint Székely-Udvarhely, hirdeti a protestantizmus misszióját? Ez az alapmeggyőződés adta ajkára úgy tanításai alatt, mint tanácskozás közben minden szavát, ez irányította minden tettét, ez karakterizálta egész életét még a legjelentéktelenebb külsőségekben is. S ha én most mint volt tanítványa visszaemlékszem azokra az órákra, melyeken a rendes pensumtól gyakran eltérő legismeretterjesztőbb, társadalmi vonatkozású, vagy erkölcsi tartalmú fejtegetéseivel, s nem egyszer az ostorozásig menő, de mindig jó indulatú és nevelő hatású dorgálásaival figyelmünket, időnket elfoglalta, s a melyeket akkor éretlenebb észszel nem egyszer megmosolyogtunk : most komolyabb észszel bizonyságot teszek arról, hogy e beszédek nem valának haszonnélküliek, sok szava megcsendült füleinkben később az élet egy és más körülményei között, megcsendült, mint a való élet tényeivel megdönt hetetlenné tett igazság, sok szaváról eszünkbe jutott, hogy ezt mástól sohase hallottuk, csak tőle. Felfogásában eredeti, önálló, ítéletében alapos és logikus, okoskodásaiban, vitatkozásaiban mélyre pillantó, a lényeget tisztánlátó fő volt. A mit alkotott, azt a józan kritikának megtisztult és vérébe átment elvei segítségével tette, s azért munkája, ha nem gyors, de egész munka volt. Vallásossága nem színtelen, mottószerű nyilatkozatokból álló komolykodás volt, mely nyilatkozatokat egy-egy véletlen alkalom provokál azoknál, a kik ugyan még vallásosoknak tartják magukat; az Ő vallásossága a mély, őszinte hitből, a teljes, tiszta és öntudatos istenszeretetből származó lelki összhang, s ez összhangnak a gyakorlati életben való kifejezése volt. Érezvén az individualitás értékét, s a lelkét betöltő hamisítatlan kálvinista szellem világánál megismervén az egyéniség elvének végtelen fejlődhetési képességét: első sorban önmagában bízott, és csak azután másokban. Nem olyan vala ő, mint a bolti kirakat, hogy a mi értéke van, egyszerre mind fitogtassa a világ előtt, hanem az alapos tudásnak, széles látkörnek és élettapasztalatnak megbecsülhetetlen kincseit rejté magában, mint mély tárna a gazdag aranyereket, s a midőn a szükség kivánta. mindig tudta ezeket értékesíteni, úgy hogy mindenki tanulhatott valamit tőle. Nem gyűlölt senkit, nem táplált, haragot senki ellen, csak az erkölcsi feslettségét, a nagy hangú, de üres fejű hencegést ostorozta kíméletlenül. Mindig a mások gondját hordozta lelkén; lelkiismeretessége pihenni sem engedte, pihenése abból állott, hogy egyik kötelesség terheit a másikéival feledtette. Hogy az élet sokoldalú kötelességeit ismerte, s azokat mint családapa, mint tanár, mint jóbarát, mint társadalmi munkát és mint egyháztag híven betöltötte: e mellett tanúskodik az a köztisztelet és becsülés, a melv őt egész életében körülvette, s a közélet nem egy viszonyában a jók központjává tette. Ellenfelei voltak, lehettek