Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-28 / 9. szám
ez minden esetben jótékonyan hat vissza kathedrai működésünkre, hatékonyabbá, építőbbé tevén egyházi beszédeinket azon egyszerű okból, mert azoknak tárgyát nem theologiai tudományosságunk gazdag tárházából, nem is pusztán vallásos ismereteinknek az idők folyamán összegyűjtött kincsei közül, hanem magából a tapasztalatból, az életből és pedig épen gyülekezetünknek általunk megismert életéből vettük ki. Erclekes aztán ezen fejtegetések kapcsában megjegyeznünk, hogy még Fliedner fentebb vázolt, Csel. 20, 28. alapján írt egyházi beszédében egy kis lelkipásztorkodás-tant adott, ugyanazon szöveg, teljesen hasonló körülmények között, tudniillik mint egy 1655. december 4-ón elmondani akart egyházi beszéd szövege, alkalmul szolgált azon kar egyik legnagyobb angol theologusának, Baxter Rikhárdnak, » The Re förmed Pastor« (a református lelkipásztor) című hatalmas munkája megírására, a mennyiben midőn megírott, de el nem mondhatott beszédét ki akarta nyomatni, jegyzetei felhasználásával az egy terjedelmes kötetnyi munkává, a gyakorlati theologiai szakirodalom terén egyik legértékesebb műve, legmélyebben járó lelkipásztorkodástanná nőtte ki magát. Igenis, a prédikálás ha kibővül, ha magaslatáról leszáll a nép közé : lelki gondozássá leszen, s mint minden prédikációnak azzá, minden lelkésznek meg lelkipásztorrá kellene átalakulnia. Legyen hát mindenekelőtt minden mi egyházi beszédünk aktuális, a kor igényeinek, a gyülekezet szükségeinek megfelelő. Nem ragyogó szóáramra, csillogó leírásokra van abban szükségünk, hanem legyen az nemesen népszerű s egyszerű, mint az égboltozat fönsége csillagos éjszakán, tehát ragyogjanak ki abból az evangélium szerelmének sugarai, a mint azt híveink életéből ellestük, vagy abban látni szeretnők, a mint ezt Fliednertöl is megtanulhatjuk. Közelebb térve pedig a tulajdonkópeni lelkipásztorkodáshoz, őrködjenek híven lelkészeink gyülekezeti iskoláik szelleme s azokban főként a vallástanítás szelleme iránt. Ügyeljenek arra, hogy felekezeti iskoláinkban a leendő egyháztagok jó, hű és buzgó reformátusokká képeztessenek ki. Igaz az a régi mondás a maga lényegében : »Ghristianus mihi nomen, Református cognomencc, de bizonyos, hogy más felekezetek példájára nekünk is minél erősebb felekezeti jellemet ós jelleget kell a hozzánktartozókba becsepegtetnünk. És ezt a munkát az iskolában kell elkezdenünk. Quo semol est imbutu, reuns servabit odorem testa diu. Azután hozzák be lelkészeink a gyermekistentiszteleteket, melyekért egyáltalában nem szükséges külön templomi órát sem tartaniok. Hol van az megírva, hogy vasárnap délután, a felnőtteknek való káté, vagy bibliamagyarázás helyett ne lehetne beszélni a gyülekezet kicsinyeihez, a nyáj bárányaihoz?! Hiszen úgy lehet, sőt úgy is kell azt a beszédet intézni, hogy híveink közül senki se távozzék el éhesen abból a lelki vendégségből, melyen az evangélium eledelét ós az örökélet italát osztogatjuk, tehát a felnőttekhez is szólhatunk minden olyan alkalommal, midőn célunk szerint a kicsinyekhez akarunk inkább beszélni. Sőt ón határozottan tiltakoznám minden olyan felfogás ellen, mely engemet lelkiismeretlenséggel vádolna, ha egyszer-egyszer a vasárnap délelőtti istentiszteleti órára hívnám össze gyülekezetem gyermekeit, természetesen a felnőttekkel együtt, hogy azon alkalommal inkább amazokhoz beszéljek. »Maxima reverentia debetur pueris«, nemcsak az én részemről, hanem a gyülekezeti tagok részéről is. Ez a lelkipásztori munka tehát külön időt egyáltalában nem igényel, külön erőfeszítésre nincs érette szükség. Es ismerjük el, hogy ez fontos szempont. De ismerjük el azt is, hogy a gyermekvilág, későbbi életszakának hithűsége, egyházias érzülete által bőven meg fogja munkánk terhét hálálni, ha a szokottnál kissé talán mégis nehe. j L •' • -zebben menne nekünk az ilyen prédikálás. Előbbi cikkemben beszéltem a gyülekezeti szegények ós árvák gondozásáról, s mondottam ott is, hogy a lelkész ezen samaritánusi munka terhe alól ott sem vonhatja ki magát, hol a gyülekezet ezen gyönge tagjai szemmeltartására, evangóliomi szellemben való vezetésére külön gondnok választatik is. A gyülekezetek tagjainak lelkipásztori meglátogatása a lelkésznek egyik legszebb s eredményében legáldásosabb hivatása. Ha nehéz valahol ezen látogatásokat megkezdeni, a törvény világos rendelkezése immár támogatására jött a lelkészek aggódó lelkiismeretének. Kezdje meg ezen kötelessége teljesítését a szegények és árvák hajlékaiban; kezdheti ezt minden nagyobb feltűnés nélkül, s azután mind szélesebb körben folytathatja, hogy áldottak legyenek nékie, vallása békehirdető apostolának lábanyomai szegények ós gazdagok között egyformán. Igen, ezen lelkipásztori munka mielőbbi, azonnal való megkezdését kívánják tőlünk az idők jelei. A három új egyházpolitikai törvény sürgős tevékenységre szólít bennünket. Meg kell a lelkek megnyerésének ezen mun-